Élet az élet után

- avagy mi van az alagút végén?



Kilépés a testünkből, végtelen nyugalom és boldogság, halott szeretteink, vakító fény… Az élet és halál mezsgyéjéről visszatért páciensektől gyakran hallhatunk ilyen különös elemekkel tarkított, érdekes beszámolókat. Vajon mi történik velünk a klinikai halál után? Amit a betegek ilyenkor átélnek, vajon csupán képzeletük játéka, a neuronok egy „utolsó haláltánca” vagy valóság? Komolyan vegyük-e a halálközeli élményeket? Orvosi szemszögből mire figyeljünk, ha hasonló beszámolót hallunk? Tanatológiai témájú cikkemben többek között a fenti fontos kérdésekre keresem a választ.


Mielőtt beleásnánk magunkat a témába, fontos tisztáznunk a halálközeli élmény (a továbbiakban: HKÉ) fogalmát és jellemzőit. A HKÉ olyan megtapasztalás, melyről a klinikai halál állapotából visszatért emberek számolnak be. Az élmény hatása sokszor olyan nagy horderejű az adott egyén életében, hogy egy fontos fordulópontként éli meg, mintegy „pálfordulásként”, amit követően életvezetése és személyiségfejlődése teljesen más irányt vehet. Sokféle beszámoló ismert, és bár az adott megtapasztalás egyéni, ugyanakkor mégis adott elemek tárházából épül fel. Nemtől, kortól, származástól és világnézettől függetlenül hasonló HKÉ-kről számolnak be a világ különböző tájairól.



Néhány gyakoribb elem, mely a legtöbb beszámolóban előfordul:

  • Testen kívüliség: az illető egy műtét vagy baleset során hirtelen azt tapasztalja, hogy teljesen tudatánál van, azonban nem fizikai testében, hanem azon kívül. Szinte már orvosi közhely, hogy a páciens a műtét során a műtőasztal felett lebegve figyeli, ahogy épp újraélesztik.
  • Alagútélmény: talán ez az egyik leghíresebb halálközeli élményelem. Sokan azt tapasztalják, mintha egy sötét alagúton vagy folyosón kellene haladniuk valamiféle vakító fény felé.
  • Mozifilmélmény: az egyén életének részletei pörögnek le maga előtt, mintha filmben nézné vissza elkövetett cselekedeteit. Ettől az illető úgy érezheti, drága életidejét haszontalan dolgokra fecsérelte, vagy azt látja át, hogy mit kellett volna másként tennie.
  • Különleges érzések és korlátlanság: az egyén egy teljesen más dimenzióba kerül, amit korábban soha nem tapasztalt meg, így úgy érzi, alig tudja leírni az élményt. Érzései szintén nehezen magyarázhatóak, például végtelen nyugalmat érez, korábbi fájdalmai teljesen megszűnnek. A környezet érzékelése kiteljesedik, a kommunikáció gyakran telepátiában nyilvánul meg: akire gondol ebben az állapotban, arról rögtön tudja, hol van és mit csinál, vagy éppen mit gondol. Gyakran vannak beszámolók a mindentudás érzéséről is. Mivel az ember nincs fizikai testhez kötve, így oda „megy”, ahová szeretne, és sokkal könnyebbnek érzik magát.
  • Találkozás entitásokkal: sokan egyrészt eltávozott barátokkal, családtagokkal szoktak találkozni és kommunikálni, másrészt egy különleges, erősen fényes entitást is gyakran észlelnek, akit nehezen írnak le, gyakran vallásuknak megfelelő spirituális személyként (Jézus, Buddha, Krisna, Isten, egy angyal stb.) azonosítják.

Dr. Pilling János
(pszichiáter, SOTE)
A felsorolt elemek hátborzongatónak, hihetetlennek vagy ezoterikus mesének tűnhetnek, viszont a jelenség tudományos vizsgálata már több évtizedes múltra tekint vissza. Mi is tudományos szemszögből közelítjük meg a témát Dr. Pilling János pszichiáter szakorvossal, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docensével, aki a halálközeli élmények kutatásának magyar úttörője. Diplomamunkáját a halálközeli élményekről írta, egy könyve már medikus korában megjelent a témában, illetve a „Meghaltam és élek” (MTV, 1996) c. dokumentumfilm készítésében is részt vett. Jelenleg azonban már más kutatási témák foglalkoztatják, így a Szinapszis szerkesztői és olvasói nevében is köszönöm, hogy vállalta az interjút.


A kutatásai során mit érzékelt, mennyire elfogadott ez a téma az orvostársadalomban, nem tartott-e attól, hogy szakmaiatlannak nézik?
Nagyon gyakori gondolat, hogy az orvosok elutasítják ezt a témakört, valójában a helyzet ennél sokkal összetettebb: a HKÉ-eknek számos orvos kutatója van. Raymond Avery Moody, aki először tette közismertté ezt a témakört a nyilvánosság számára, maga is orvos, pszichiáter, de például Michael Sabom kardiológusként a téma másik elismert kutatója. Saját könyvünket a témában a Medicina Kiadó adta ki még orvostanhallgató koromban. Ebből a témakörből TDK-ztam és a TDK konferencián az Aneszteziológiai Társaság különdíjjal jutalmazta előadásomat. Tehát – szemmel láthatólag – nem lehet azt mondani, hogy az orvostudomány elutasítja ezt a témakört. Azt gondolom, hogy az orvosok akkor nem utasítják el ezt a témát, ha az, aki erről beszél, tud az orvosok nyelvén beszélni. Sokféleképpen lehet ezt megközelíteni, és érthető, hogy a különféle ezoterikus, tudományt nélkülöző nézetek joggal hergelik fel az orvosokat. Abban az esetben viszont, ha tudunk úgy foglalkozni ezzel a témakörrel, ahogyan az orvosok is gondolkodnak (például hogy milyen idegélettani alapja lehet e jelenségeknek), akkor tapasztalataim szerint az orvosok sem elutasítóak.



Ha már említette Raymond Moodyt, jól gondolom, hogy ő volt az úttörő, akinek a hatására elindultak a további kutatások? Dr. Moody írt egy könyvet „Élet az élet után” címmel, ennek olvasása után kezdett el Ön is érdeklődni a téma iránt.

Ő volt az, aki széleskörben ismertté tette ezt a témakört, a másik nagy érdeme pedig az, hogy ő ismerte fel: a látszólag kusza élménybeszámolókban közös rend van, a történetek állandó elemek köré összpontosulnak. Már Moody előtt is ismertek voltak halálközeli beszámolók, jó néhány ember a saját életrajzi írásában írta le halálközeli élményeit, például Carl Gustav Jung Emlékek, álmok, gondolatok c. művében, magyar vonatkozásban pedig Móra Ferenc Amikor én az égben jártam c. könyvében írja le saját élményét. Bizonyára mindenki számára ismerős a Kincskereső kisködmönből, hogy az írónak torokgyíkja volt, ekkor élte át különös élményeit.

Így már az 1800-as években gyártottak elméleteket az élmények magyarázatára. Az ez idő tájt balesetből mélybe lezuhant alpinisták, akik túlélték a zuhanást, arról számoltak be, hogy ahelyett, hogy borzongást, fájdalmat és félelmet tapasztaltak volna, rendkívüli békét és nyugalmat éreztek. Elkezdtek azon gondolkodni, hogy mi lehet a magyarázata ennek. Végül két pszichológus megalkotott egy elméletet, miszerint ilyenkor egy olyan lélektani védekező mechanizmus indulhat be, ami igyekszik segíteni minket abban, hogy ne bénuljunk le a rettegéstől. Tehát ők úgy állították be az egészet, mint egy védekező mechanizmust. Így nem Moody volt a jelenség első kutatója, viszont az ő könyve volt az első, ami a világban elsőként számos országban, számos nyelven tette ismertté a témát. Amikor 18 évesen elolvastam a könyvét, nehezen tudtam elhinni, hogy mindezen dolgok valóságosak, hisz Moody olyasmikről ír például, hogy klinikai halál állapotában az emberek kilépnek testükből, halott rokonaikkal találkoznak vagy látnak egy fénylő lényt, akit sokan – vallásuknak megfelelően – Istennek, Jézusnak vagy Krisnának neveznek. Az akkori gondolkodásmódommal nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy ezek a jelenségek valóságosak, de maradt bennem némi kétely: mi van, ha Moodynak van igaza, és az én világképem az, ami módosításokra szorul. Úgy gondoltam, hiszem, ha látom, így elkezdtem keresni olyan embereket Magyarországon, akiknek voltak ilyen jellegű tapasztalataik, így közel 100 emberrel készítettem interjút. Egy idő után már nem volt kérdéses számomra a jelenség valóságossága, sokkal inkább az, hogy mi rá a magyarázat.


Említette, hogy az élményt átélők vallásuknak megfelelően találkoznak Jézussal, Krisnával, stb. Ezek szerint ez az élmény vallástól független és nem erősít vagy cáfol egy vallást sem?
Ma már vannak transzkulturális vizsgálatok (például indiai és amerikai HKÉ-ket hasonlítottak össze), melyekben azt tapasztalták, hogy ezen emberek saját fogalmaikkal, szavaikkal írják le élményeiket. Nagyon sok ember, aki találkozott a „fénylő lénnyel”, nem tudná azt mondani, hogy egy konkrét vallási entitással találkozott, hanem inkább egy olyan magasabb rendű lényt érzékelt, amit nem tud beazonosítani. Sokan nem akarják néven nevezni a látott lényt, mert azzal már leszűkítenék egy olyan fogalomra, ami az emberek fejében számos képzettel kötődik össze, pedig ők nem ezzel a lénnyel találkoztak. Épp ezért sok kutató azt mondja, hogy maga az élmény univerzális, tehát mindenki szerte a Földön ugyanazon élményt éli át, csak saját kultúrkörből származó fogalmakkal próbálja leírni a dolgot. Ellentmondásos, hogy a HKÉ-k egyszerre univerzálisak és különbözőek is, talán ennek köszönhető, hogy nagyon nehéz ezt a földi szavakkal nehezen leírható élményt megfogalmazni és az emberek akarva-akaratlanul is saját fogalmaikat használják ilyenkor. A jelenség semelyik konkrét vallást nem cáfolja, szinte bármely vallás tanításaival összeegyeztethető.


Sokan élnek át halálközeli állapotot, de nem élnek át HKÉ-t. Ön mit gondol, miért?
Ez nagyon gyakori. Vizsgálatok szerint a klinikai halál állapotába kerültek csupán egyharmada tapasztalja meg az élményt. Nem tudjuk biztosan, mi ennek az oka. Az egyik feltevés, hogy lehet valamilyen analógia az álmok és a HKÉ között. Ma már EEG vizsgálatok bizonyítják, hogy mindenki minden éjjel álmodik. Ennek ellenére az emberek jelentős része nem emlékszik az álmaira. Pszichológusok arra jutottak, hogy akik jelentőséget tulajdonítanak álmaiknak (például álomelemzés, pszichoanalízis révén), és jobban tudják integrálni azokat az életükbe, azok jobban vissza tudnak emlékezni, mint társaik, akik az álmokat badarságnak tartják. Talán hasonló a helyzet a HKÉ esetén is. Egyaránt élnek át HKÉ-t ateisták és hívők, mindenféle korcsoportúak és iskolázottságúak, ebben nem találtak jelentős különbségeket. Amikor azonban azt kérdezték, hogy nyitottak voltak-e paranormális, természetfeletti jelenségekre, akik erre igennel válaszoltak, gyakrabban számoltak be HKÉ-ről.

Egyszer egy orvosoknak tartott előadásom után a kérdések idején mérgesen jelentkezett a helyi kórház intenzív osztályvezető főorvosa. Elmondása szerint 30 éve dolgozik, de soha nem találkozott egyetlen HKÉ-t átélt emberrel sem, ezért szerinte ez hazugság. Erre nagyon jelentkezett egy másik néző is, ezért megadtam neki is a szót. Kiderült, hogy az illető egy családorvos, akinek a rendelőjében néhány napja a klinikai halál állapotába került egyik betege, akit azonnal újraélesztett. Mikor újra eszméleténél volt a beteg, elmondta, hogy felülről látta újraélesztését, találkozott halott rokonaival is és olyan jól érezte magát, hogy próbálta ellökni az orvos kezét, hogy ne élessze újra. A családorvos azzal zárta beszámolóját, hogy a beteget bevitte a mentő a főorvos úr intenzív osztályára. Ebből látható, hogy ha valaki elutasító a jelenséggel kapcsolatban, akkor sem fogja elhinni, ha találkozik vele. Más megközelítések szerint egy bizonyos időnek kell lejátszódnia, hogy a HKÉ kialakulhasson. Ha valakit túl korán élesztenek újjá, kisebb valószínűséggel éli át az élményt, mert kevésbé tudnak lejátszódni a halálközeli biológiai folyamatok. Ez persze nem biztos, hogy így van, hisz az iménti történet is ezt cáfolja. Az azonban bizonyos, hogy minél több ideig van az ember ebben az állapotban, annál több élményelemet él át.



A HKÉ-ről szerzett tapasztalatok felhasználhatóak-e az orvoslásban, a haldoklók megsegítésében vagy a gyász feldolgozásában?
Vannak rá kísérletek. Polcz Alaine például súlyos beteg gyerekeknek olyan mesét mondott, amibe beleszőtte a HKÉ elemeit, ezzel segítve őket a haldoklásban. Én magam is hosszú időn át foglalkoztam gyászolók segítésével és azt tapasztaltam, hogy olyan emberek számára, akinek a hozzátartozója balesetben halt meg, megnyugtató volt az a tudat, hogy a balesetben meghalt hozzátartozója nem szenvedett. Más gyászolók számára az jelent megnyugvást, hogy ezen élmények azt mutatják, halálunk után találkozhatunk majd szeretteinkkel.

A HKÉ-t használták arra is, hogy öngyilkosságot megkísérlő embereknek segítsenek. Ennek az a módja, hogy HKÉ-ről szóló könyveket olvastatnak velük. Találkoztam olyan publikációval, miszerint már ezen beavatkozás hatására is csökkent az öngyilkossági kísérletek aránya. Mások pedig kidolgoztak ehhez pszichoterápiás eljárásokat is. Ennek hátterében az áll, hogy ez a tapasztalás nagyon erős személyiségváltozást tud okozni: azok, akik keresztülmentek egy ilyen élményen tapasztalataikkal sokat tudnak segíteni másoknak. Például úgy, hogy azzal a tudattal térnek vissza, azért kaptak még egy esélyt, mert még feladatuk van itt a Földön, nem véletlen születtek meg, életüknek értelme van, és meg kell keresniük ezt az életcélt, betölteni küldetésüket. Az öngyilkosság ebből a szempontból nézve elmenekülés az életcél elől.


Mire figyeljen egy gyakorló orvos ezzel kapcsolatban?
A kezdeti időszakban, amikor visszatérnek az emberek a különleges állapotból, néha szeretnének újra visszatérni ebbe az állapotba, akár öngyilkosság árán is. Képzeljük el milyen, ha valaki autóbaleset után visszakerül egy olyan állapotba, amiben a fél teste szét van roncsolódva, miközben nem sokkal korábban teljesen boldog volt. Ebben a kezdeti szakaszban tehát magas a szuicid veszély, ha azonban
a kezdeti szakaszon túljut az ember, ez a rizikó jelentősen lecsökken, mivel elkezd azon gondolkozni, miért élte túl azt, amibe mások belehalnak, s rájön, hogy még beteljesítetlen életcélja van. Ezt azért fontos tudnunk, mert a gyakorló orvos leginkább a kritikus kezdeti szakaszban találkozik a beteggel. Ha az orvos ebben az érzékeny periódusban hallucinációnak tartja a páciens által elmondottakat, és pszichiátriára küldi őt, az jelentősen megnehezíti a beteg dolgát, mert még nehezebben tudja integrálni saját világképébe azt, amit átélt. Nagyon fontos tehát a gyakorló orvosnak is ismernie a HKÉ jelenségét, és tudni azt, hogy önmagában az élmény átélése egy műtét vagy baleset után nem az elmebetegség jele!


Milyen elméletek magyarázzák a HKÉ jelenségét?
Nagyon sokféle magyarázó elmélet van. Ezeket 4 csoportba oszthatjuk: pszichológiai, biológiai elméletek, természetfeletti megközelítések és kombinált magyarázatok. A pszichológiai elméletek közül kiemelhetjük a jungi archetípustanon alapuló elméletet. Jung azzal foglalkozott, miért jelennek meg különböző népek meséiben ugyanazok a – senki által nem látott – archetípusok (törpék, tündérek, óriások stb.). Arra jutott, hogy ennek oka az emberiség kollektív tudattalanja, melynek részei ezek az ősi képek, archetípusok, amik különböző helyzetekben, például álmainkban vagy a mesékben megnyilvánulhatnak. Az elmélet szerint a HKÉ is archetipikus élmény. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért lehet olyankor is átélni az élményt, amikor valaki nem kerül a klinikai halál állapotába, tehát például fenyegető baleseti helyzet vagy meditáció esetén.

A biológiai megközelítések viszont abból indulnak ki, hogy milyen biokémiai folyamatok játszódnak le a szervezetben. Ilyenkor az agyban oxigénhiány és széndioxid túlsúly van. Az elmélet szerint ezek a folyamatok válthatnak ki ilyen megtapasztalásokat. A kísérletek alapján valóban lehetséges egyes HKÉ-elemeket előidézni, de ezek egy idő után leállnak. Tehát úgy tűnik, a hipoxia csak egy triggere a folyamatnak, nem pedig a magyarázata. Ma már sokat tudunk a HKÉ idegélettanáról is, amihez kábítószerek vizsgálatai vezettek minket közelebb. Ezek közül a ketamin nevű altatószer szerepét emelném ki. Használata során olyan – a használati útmutatóban is leírt, közismert – hallucinatórikus mellékhatásokat okozhat: a műtéti altatás során a betegek kívülről láthatják magukat, halott emberrel találkozhatnak, vagyis tulajdonképpen HKÉ-t élhetnek át a szedatívum hatására. Azért vált ki ilyen hatásokat, mert a hatóanyag olyan agyi receptorokhoz kötődik, melyeknek endogén ligandjuk is van. Ezen az úton kiindulva sikerült kideríteni, hogy a HKÉ-hez leginkább a limbikus rendszernek és a halántéklebenynek van köze. A halántéklebenyben az emlékképek tárolódnak (az emberek újra élik életük eseményeit), de ami a legabszurdabb, hogy ez a terület kódolja a testen kívüli élményt is. Agyműtétek véletlen tapasztalatai eredményeképp publikáció is megjelent egy neurológiai szaklapban arról, hogy mely agyterületek kódolják a testenkívüliséget: a legtöbb ilyen régió a halántéklebeny területére esik. A ketaminkötő PCP-NMDA receptorok leginkább a halántéklebenyben találhatók. Az elmélet szerint ilyen állapotban – miközben az agy többi területe kezdi elveszteni aktivitását – fokozott halántéklebenyi és limbikus rendszeri aktivitás van, ennek eredménye a HKÉ. Egyesek szerint az élmény tehát ennek az agyi védekező mechanizmusnak a „mellékterméke”. Ez a fokozott halántéklebenyi állapot tapasztalható halántéklebenyi epilepsziában szenvedőknél is, akik ilyenkor hasonló élményeket tapasztalnak, ezért is nevezték az epilepsziát „morbus sacernek” (szent betegség).

A harmadik magyarázattípus, a természetfeletti magyarázatok egy nagyon heterogén csoport, ide tartoznak a különböző vallási magyarázatok is, amik részletekben ugyan nagyban különbözhetnek, de közös bennük, hogy az embernek lelke van, ami testtől független is létezhet: életünk során lelkünk testünkbe van zárva, halálunkkor azonban kiszabadul onnan.

A negyedik a kombinált magyarázatok csoportja. Ezek azon alapulnak, hogy az iménti magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, ugyanis a valóság megközelítésének különböző szintjei. Attól, hogy megtaláljuk azokat az agyi struktúrákat, ingerületátvivőket vagy receptorokat, melyek ezt a jelenséget megvalósítják, még nem cáfolhatjuk a hívő emberek igazságát. Egyesek számára például épp az emberi agy bonyolultsága az érv Isten mellett. Tehát bármennyire is tökéletessé válik a HKÉ élettani mechanizmusainak megértése, ez egyáltalán nem ad választ számunkra azokban a kérdésekben, hogy létezik-e Isten, van-e testtől független lélek, stb. Ezek a biológiai magyarázatok természetesen nem zárják ki a pszichológiai magyarázatokat sem: attól, hogy a fejünkben cikáznak az ingerületátvivő molekulák, még vannak érzelmeink, ezeket a területeket pedig a pszichológia saját fogalomtárával lehet a legjobban megközelíteni. A pszichológiai folyamatoknak pedig nagyon is lehetnek idegélettani alapjaik.

Készítette: Nagy Etele

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 tavaszán a Szinapszis XII. évfolyam 6. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com