Érzelmeink megélése nagyon sok tényezőtől függ. Különböző lelki alkatú emberek egészen máshogy viselkednek hasonló helyzetekben, a korral is változhat az egyes eseményekre adott reakciónk, de nagy szerepe van annak a kulturális kontextusnak is, amibe születünk. A fájdalom, különösképpen a gyász megélése nagy változatosságot mutat, más keretek közé van szorítva egy dél-amerikai országban, egy buddhista közösségben, vagy nálunk, európaiaknál. A gyász „színeiről” beszélgettem Heller Csilla (krízis)tanácsadó szakpszichológussal (ELTE-PPK), aki nemcsak könyvekből merített tudással örvendeztetett meg.

Mit nevezünk „normális” gyászreakciónak? Mikortól mondhatjuk azt, hogy „ez már patológiás”?
Fontos tudni, hogy nagyon nagy egyéni különbségek vannak, ezért nehéz meghúzni a határt a kettő között. Nincs egy olyan egyezményes tünetsor, amit úgymond mindenképpen produkálni kellene. A gyerekek is egészen máshogy élik meg a veszteséget. Sokan közülük továbbra is jókedvűek, aktívak maradhatnak, esetleg agresszívvá válnak, vagy úgy tesznek, mintha tudomást sem vettek volna a történtekről. Felnőtteknél pedig ott vannak a klasszikus tünetek: depresszió, alvásproblémák, önvád, bűntudat, ürességérzés, fáradékonyság, légszomj, az elvesztett személlyel való álmodás. Polcz Alaine a gyász folyamatának öt szakaszát különítette el, melyek a következők: sokk, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás, adaptáció. Ezek a szakaszok gyakran átfedik egymást, vagy akár visszalépés is lehetséges. Időtartamát tekintve az átlagos gyász fél-egy év között lezajlik. A depresszió, az átmeneti disszociált állapot mind védekező reakciónak tekinthetők. Egy pszichotikus torzítás, mely a halál meg nem történtté tevésére irányul, a gyász kezdeti szakaszában teljesen normális lehet. Akkor van gond, ha ez időben elhúzódik. Patológiás az is, ha valaki megreked valamelyik szakaszban.

Megfeneklett gyászra utal, ha az elhunytat túl-idealizáljuk, kvázi „szentté avatjuk” a halottról jót vagy semmit jegyében. Ez történik pl. az Amelie csodálatos élete című filmben, ahol a főhős lépcsőházában lakó özvegyasszony rég eltűnt katonaférje leveleit olvassa újra és újra, fényképét puszilgatja, férje kutyáját pedig kitömve megőrizte. Ő például a tagadás fázisában rekedt meg. Különösen azok a hozzátartozók hajlamosak erre, akiket váratlanul ért a szerettük halála, és a holttestüket sem láthatták. Nagyon meghatározó a halál előtti kapcsolat minősége az elhunyttal. Egy konfliktussal terhelt kapcsolat halál általi lezárása rengeteg bűntudatot hagyhat maga után. Már csak amiatt is bűntudatunk lehet, hogy mi életben maradtunk, ő meg nem. Emiatt szinte mindig része a bűntudat a gyásznak: vagy kívül keressük a bűnbakot, vagy magunkban találjuk meg azt.



A bűntudaton hogyan lehet továbblendülni? Gondolom, ilyen szempontból különösen veszélyeztettek a halott magzatot szülő nők, vagy abortuszt kérők, akik nagyon könnyen magukat tehetik felelőssé a veszteségért.
A lelki támasznak nagy jelentősége van az ilyen esetekben. Segíteni kell, hogy a döntést minél előbb integrálni tudja a személyiségébe az illető, tudatosítani, hogy miért is volt szükséges ez a lépés. Elhúzódó esetekben olyan technikákat célszerű kipróbálni, amik segítik úgymond felvenni a kapcsolatot az elabortált magzattal, például írni neki egy búcsúlevelet, amiben bocsánatot kér az anya, s biztosítja a szeretetéről. Segíthet az is, ha egy kis emlékhelyet alakít ki az ember a meg nem született, vagy halvaszületett gyermeknek, ezzel is közelebb érezheti magát hozzá. Egy kliensemnek az segített, hogy átkeretezte a történetét, és úgy tekint a továbbiakban a gyermekére, mint egy védőangyalra, aki mellette áll. Fontos a fájdalom, veszteség verbalizálása, a bűntudat megélése, de ebbe nem szabad megrekedni. A pszichológus feladata ilyenkor az, hogy segítse a pácienst tovább lépni. A bűntudat legjobb ellenszere a történtek újbóli felidézése, a döntések meghozatalának lelki okai, a tudatosítás, hogy miért kellett az adott döntést meghozni. Lehet próbálkozni a „mi lett volna, ha” jellegű fantáziálással, bár ezzel nem árt vigyázni, meglehet, hogy egyeseknél az ellenkező irányba sül el a dolog.

Fel lehet-e előre készülni a gyászra?
Lehet, és kell is. Ehhez szorosan kapcsolódik az úgynevezett „életközépi krízis”, amikor ráébredünk, hogy az életünk véges. Nem 90 évesen, rákbetegként kell erre először rádöbbennünk. Sőt, ez a felismerés nagyon sokat javíthat az életminőségünkön is. Elkezdünk jobban figyelni önmagunkra, a szeretteinkre, s talán kevesebbszer akadunk ki felesleges dolgokon. Felismerhetjük annak az örömét, hogy mi még együtt tudunk lenni. Ezáltal nagyon sok konfliktust elkerülhetünk. Akcidentális halálesetekre természetesen senki nem tud kellőképp felkészülni. Ha egy szülő elveszíti a tízéves gyerekét, az rettenetes fájdalommal jár. Nincs is szavunk arra a magyar nyelvben, amikor valaki a gyerekét veszíti el. Van szavunk az özvegyre, árvára, de a gyermekét elvesztett szülőre nincs. Ez is mutatja, hogy a fájdalomból kifolyólag mekkora tabut jelent ez a veszteség.

Ha egy várható veszteséggel állunk szembe, mondjuk egy idős szülő súlyos betegségével, könnyebben kiviselhető a gyász. Ehhez még érdemes hozzátenni – amit a hospice szolgálatosok is nem győznek hangsúlyozni – hogy foglalkozni kell a lassan lezajló, halálos betegekkel is. Nagyon sokan ugyanis pont ekkor igyekeznek eltávolodni a szerettüktől, kilépni a kapcsolatból, vagy épp tagadni a helyzetet. Sok nyájas hazugság hangozhat el ekkor, az „úgysem fogsz meghalni”-tól az „eddig mindent átvészeltél”-ig. Az őszinte beszélgetés pedig nagyon sokat segíthet, nemcsak az aktuális helyzetben, hanem a későbbi gyászfolyamat könnyebb lezajlását illetően is. Ha nem kezeljük tabutémaként a halált, akkor a haldokló is elmondhatja a félelmeit, összefoglalhatja életének eseményeit, jó és rossz döntéseit, és ezekkel megbékélhet. Merni kell beszélni a temetésről, mit szeretne a hozzátartozó, mert így meg van adva legalább az a lehetőség, hogy utolsó kívánságát teljesítsük, s ezáltal kisebb esélyünk van egy utólagos bűntudatra. A kórházi, elszemélytelenített, magányos haldoklás nemcsak a távozni készélőnek nehéz, hanem a hozzátartozók is nehezebben dolgozzák fel a veszteségüket.

Mindenképpen szeretnénk megúszni manapság a gyásszal járó fájdalmat, a gyászra fordított időt szeretnénk megspórolni, holott ezt nem lehet „büntetlenül átugrani”. Sajnos, vagy szerencsére, úgy működik a pszichénk, hogy előbb-vagy utóbb kitörnek az eltemetett érzelmek. Ez történt például az egyik kliensemmel is, aki az apukáját nem tudta rendesen meggyászolni, s a párjával való szakítás tépte fel elemi erővel a be nem gyógyult sebét. Létezik azonban „korai” gyász is, amikor már éltében meggyászoltuk a halálos diagnózist kapott szerettünket. A tragédia bekövetkeztekor az ilyen habitusú emberek már készen álltak a veszteségre, gyakorlatilag túl is léptek rajta. Ez a jelenség sok világháború előtti asszonynál megfigyelhető volt, ugyanis amikor elmentek a férjek a frontra, rögtön utána meg is gyászolták őket, majd amikor két év múlva betoppant a férjük, ahelyett, hogy örültek volna, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mert lélekben már teljesen eltávolodtak tőlük.

Azonban előfordulhat ennek az ellenkezője is, amikor a halálra való felkészülést maga a haldokló sem képes elkezdeni. Az már eleve valamilyen szintű megrekedtséget jelent a haldokló életében, ha saját halálának közeledtét nem tudja elfogadni, belesüpped a tagadás fázisába. A különböző életszakaszokhoz különböző életfeladatok tartoznak, ha ezeket nem sikerül teljesíteni, akkor elképzelhető, hogy az illető a halál gondolatát nem tudja elfogadni.



Mikortól mondhatjuk azt, hogy fel lett dolgozva a veszteség?
Általában egy év eltelte után várható ez az állapot. Egy év alatt megtapasztalja a család, milyen a hozzátartozó nélkül a Karácsony, a Húsvét, a születésnapok. Az ünnepek legtöbbször felerősítik a hozzátartozó hiányát, a dolgos hétköznapok általában békésebben telnek ebben az egy évben. Teljesen feldolgozni, teljesen továbblépni a veszteségen sosem lehet. A hiányérzet örökre megmarad. A halál visszafordíthatatlan, csak belenyugodni lehet, hogy többé sosem tudok a szeretett személlyel beszélgetni, kikérni a tanácsát, megérinteni. A veszteség integrációja akkor válhat teljessé, ha már nem az az első gondolatunk reggel, hogy ő nincs többé. Amikor újra elkezdjük felfedezni az élet örömeit, nem csupán a veszteségélményre vagyunk beszűkülve. Arra viszont fel kell készülni, hogy egy újabb veszteség az azt megelőzőre fog „rárakódni”, így ahelyett, hogy könnyebb lenne elviselni, hatványozottan fog a vállunkra nehezedni.

Miben segíthet a vallás? A különböző kultúrákban hogyan élik meg a gyászt?
A vallás mindenképpen egy kapaszkodót ad, mert lehetőséget ad arra, hogy szerettünk földi pályájának végén ne a totális megsemmisülést lássuk, hanem egy másik, számunkra ismeretlen valóságba helyezzük. Továbbá meghatározza az itt maradottak feladatait, ezáltal biztonságérzetet nyújt a hozzátartozóknak. Tulajdonképpen ez a feladata a krízisintervenciónak is, hogy kijelölje a hozzátartozók teendőit, s ezáltal tompítsa a talajvesztés, a tehetetlenség érzetét.

Európában a halálnak már nincs emberi arca; már nem az élet része, hanem tabutémaként kezelve lefüggönyöztük a halál arcát. Ez történik a kórházakban, ha valaki meghal, vagy az úttesten elgázolt szerencsétlenekkel. Nem akarjuk látni, hallani, milyen az elmúlás, úgy éljük az életet, mintha az végtelen lenne. Peruban, ha közúti baleset történik, eszükbe sem jut letakarni a holttestet. Nem tartják szükségesnek, hogy lefedjék. A halál az ottani emberek életében egy közösségi élmény: ha meghal valaki, akkor összehívják a rokonságát, illetve a tágabb ismeretségi körét is. Közösen, „menetrendszerűen” élik át az előírt rituálékat, szokásokat, s ez több napig tart, ami alatt egy intenzív veszteségfeldolgozás zajlik. Közösen elkészítik a halott kedvenc ételeit, és azt fogyasztják, az elhunyt kedvenc időtöltéseit űzik, emlékeznek rá, megélik az érzelmeiket, s ami a legfontosabb, hogy ott van körükben a halott is, nem veszik ki a környezetéből, így van idő elbúcsúzni tőle.

Egy általam is kedvelt terápiás feladat az, amikor az elvesztett személynek címezve levelet íratok a klienseimmel. Sokan ugyanis a temetés körüli tennivalók miatt el sem tudnak búcsúzni a halottól, csak akkor döbbennek rá a feldolgozatlan érzelmeikre, miután a temetés lezajlott. Én úgy gondolom, rossz az a beidegződés, hogy halottról vagy jót, vagy semmit nem mondunk. Mert végülis hogyan búcsúzzon el az a lány az apjától, aki őt szexuálisan bántalmazta? Igenis, lehet dühösnek lenni arra az apára, és ezt meg is lehet neki írni, s ezek után azt szoktam tanácsolni a klienseimnek, hogy fogalmazzanak egy válaszlevelet maguknak a halott nevében. Katartikus élmények szoktak így születni.

Tradíciók hiányában nálunk sajnos nagyon sokszor egyedül marad a gyászoló nemcsak a döntéseivel, a bánatával is. Gyakorlatilag egyfajta rituálé van nálunk, a temetés, ami nagyon feszes keretek között zajlik, a heves érzelemnyilvánítástól mindenki ódzkodik, holott a gyász korai fázisában jajgatni, üvölteni kellene. S ezek után a halott nagyon sokféle helyre kerülhet, nincs egy egységes búcsúhely, mert valaki temet, valaki hamvaszt, van, aki hazaviszi, másvalaki kiszórja. A sokféle lehetőség sajnos bizonytalanságot is teremt, s ez a gyászoló lelkiállapotát tovább rontja. Hagyományok híján többnyire egyedül birkózunk meg szerettünk elvesztésével, ami elhúzódóvá, komplikálttá tesz a gyászfolyamatot. Ilyenkor nem szabad szégyellni, ha segítségre szorulunk; a közeli ismerősökkel való beszélgetés megkönnyítheti a gyászfolyamatot, ám elhúzódó, különösen mély gyász esetén ajánlott egy szakértő bevonása is.


Készítette: Maár Melinda


A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.
"Nem hagyod, hogy meggyógyítsam!?! MIFÉLE ISTEN VAGY TE?" -- kiabálsz, perelsz és alkudozol. Mígnem egy belső hang válaszol: "Nem érted a gyógyulást." -- aztán csend lesz. 

Élit egy éve, a nyári belgyógyászat gyakorlaton ismertem meg. Ha nem állok bele egy jogvitába az egyetemmel, valószínűleg nem sokat jelentett volna számomra a dokink egyik reggeli referálója -- hogy az új betegünk jogász. Legalábbis egy darabig csak ennyit és így tudtam.

Előtte futólag találkoztam Élivel, tolmácsként, hogy a jordáni hallgatótársunk fel tudja venni az anamnézist: 52 éves férfibeteg, az elmúlt hónapokban fogyott, étvágytalan, vérszegény.

Milyen sorsszerű -- gondoltam akkor és felbuggyant bennem a jogtechnikai kérdés, a következő adandó alkalommal ki is teregettem: ha tudna szánni rám néhány percet a telefonok között, később visszajönnék. Éli nyitott lett volna a konzultációra, aztán mégis eltelt egy nap, nem kerestem meg újra. Kételkedni kezdtem, valahogy belém bújtak a gátlások is -- hogy azért mégsem kéne visszaélni a helyzettel, meg egyébként is naiv kis kérelem volt, amit elutasítottak, tehát simán lehet, hogy ad absur-badum-tass.

Végül Éli vette elejét ennek a hitetlenkedésnek, talán a reggeli vérnyomásméréskor. Akkor már nagyon jóban voltam a kórtermünkben lakó fiúkkal (átlag életkor 60-65 év, oldott légkör, humor), és Éli felhívta rá a figyelmemet, hogy még nem konzultáltuk meg a jogtechnikai kérdést, ami a visszaható hatály tilalmának kérdéskörébe tartozott.

Éli szerint az ügy egyértelmű volt, és talán mondanom sem kell, ismét remélni kezdtem, hogy van valami fogás a közigazgatás peremvidékén. Aztán Éli megkapta a vért, és búcsúzkodásképpen megjegyezte, hogy ha bármikor segítségre lenne szükségem jogi kérdésekben, hívjam, mert örül, hogy vannak ilyen @gilis orvostanhallgatók -- itt jegyezném meg, hogy bár viszonylag műveltnek tartom magam, a folyóson befordulva gugliztam meg az agilis szót, azóta pedig rendre igyekszem úgy harcba szállni, hogy Éli szavai ne csenghessenek üresen. Hiszen mi más maradt nekem Éliből, ha nem ez az ösztönző erő és egy olyan barátság emléke, ami messze meghaladta a konvencionális, emberi természetből és szocializációból fakadó kapcsolati dimenziókat?

De mesélem tovább.

Egyre több segítséget kaptam. Ekkor még csak tapogatóztunk, hogy oktatási törvény, precedens, méltányosság vagy sem, mígnem elkészül egy tényvázlat. Próbáltam benne embernek, nem pedig Neptun kódnak tűnni. Imádom a mitológiát, csak néha lehetne több Justitia a rendszerben.

Egész nyáron az a kérdés szorongatott, hogy hogyan tovább? Kidolgoztam és kifizettem XXX XXX forintot, elfáradtam, úgy hittem egy furcsa jogszabály elég, hogy a józan paraszti ész elég, hogy a törvénynek nem csak betűjét, hanem a szellemét is be kell tartani, (ezt egyébként bioetikából oktatják nálunk) ehelyett azzal szembesültem, hogy sajt, és ha folytatni akarom a tanulmányaimat, akkor ki tudja meddig minden szemeszter XXX XXX lesz?

Lehetetlen.

Falak. Látszólag nem volt füle a falaknak. Eszter királynéra gondoltam, és arra hogy a törvény ellenére bement a királyhoz, a király pedig kegyelmet adott és meg is hallgatta. Így kerültem újabb döntéshozók elé. Jogorvoslatra. Egy rövid időre azt hittem, hogy máris minden elrendeződik, a történet viszont csak itt kezdődik el igazán, az ügy csak körítés hozzá.

A nyáron egy-két levelet váltottunk Élivel, átolvasta a tényvázlatomat, és újra meg újra megerősített. Szeptemberben ülés, meghallgatás. Tapasztalatlan és edzetlen voltam. Nem oldódott meg semmi. Zaklatottan és értetlenül hívtam fel Élit hazafelé. Jóelőre megbeszéltük, hogy minden lehetőleg békés utat megpróbálunk kijárni mielőtt bíróságra megyünk, ekkor nem volt más lehetőségünk.

Megsűrűsödtek a leveleink és egyre többet beszéltünk telefonon is. Éli emailjeiben egyre több volt a félregépelés, közel fél év gyengélkedés és vizsgálatok után úgy döntöttek, hogy a PET CT-n világító csontáttétek primer daganata a gyomrában van. Meg is kezdte a kemót valamire, ami érthetetlen, diffúz és kifejezetten agresszív. Közben keresetlevelet írtam és gyakran úgy éreztem, hogy Éli sokkal erősebben hitt ebben az ügyben, mint én, akinek a jelene és jövője is rajta volt.

Éli azt mondja, hogy ha kell, az Atyaúristent is felhívjuk -- ezt fél évvel később találom meg feljegyezve a farmakológia füzetemben és igyekszem nem a gyakorlat közepén elbőgni magam. De ennyire ne siessek. Október végén leadom a keresetlevelet. Novemberben megáll az idő. Decemberben vizsgaidőszak. Januárban Éli hangja erőtlen és meggyötört. Egyik nap sír a telefonba. Elképzelni sem tudom, hogy milyen fájdalmai lehetnek, akkor délután látogatom meg először.

Órákon át beszélgetünk. Van még pár vizsgám, de Zs. sem szól rám, mint máskor. Én tudom, ő pedig érzi, hogy Éli sokkal fontosabb. Így látogatom őt, amikor tudom.

A természet és a teremtés törvényeiről beszélünk, szóba jön minden lehetséges piaci körülmények közé szorult "varázslat" is. Mindenről eszembe jut valami és én magam is meglepődök, hogy milyen mély kútforrás az ige ismerete (na meg, hogy mekkora hitelt ad mások szemében, ha megtapasztalásból hiszel valamit). Persze minden kis lereferált küzdelmem eltörpül Éli élet-halál harca mellett, mégis lehetek az a pár órás distraction, ami lélekben vezet valahová.

Éli és felesége is elképesztően őszinték velem, szabadon vitatkoznak a jelenlétemben, be is fogadnak, a véleményemre is adnak. Bár emlékezhetnék minden beszélgetésünkre. És bár adhattam volna többet.


Hogy mennyi költészet volt számunkra és hány óra békesség egy-egy olyan igében, mint, hogy a pusztában is jog lakik vagy hogy miért nem vásárolható meg a szellemi tekintély. Egyáltalán mi az. Vagy hogy milyen lehetett Ezékiel látomása a völgyről, amely telve volt száraz csontokkal.


Látomás a száraz csontok völgyéről
37Az Örökkévaló rám helyezte a kezét, és Szelleme által kivitt egy tágas völgybe, amely telis-tele volt csontokkal. 2 Körülvezetett a völgyben, és láttam, hogy rengeteg csont hever szanaszét, már teljesen megszáradtak. 3 Akkor az Örökkévaló megkérdezett: „Mit gondolsz, megelevenedhetnek még ezek a csontok?” Azt válaszoltam: „Ó, Uram, ezt csak te tudhatod!”

4 Ekkor azt mondta nekem: „Prófétálj ezeknek a csontoknak! Mondd meg nekik: »Ti száraz csontok, halljátok meg az Örökkévaló szavát! 5 Lássátok meg, én szellemet hozok belétek, hogy életre keljetek! 6 Inakat és izmokat adok rátok, bőrrel borítalak benneteket, és szellemet adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor tudjátok meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!«”

7 Tehát prófétáltam, ahogy az Örökkévaló megparancsolta, és ekkor nagy mennydörgést hallottam. Azután láttam, hogy a csontok -- nagy zörgés közepette -- kezdtek egymáshoz illeszkedni. 8 Majd a szemem láttára inak és izmok növekedtek rajtuk, végül bőr borította be a testeket. Szellem azonban még nem volt bennük: nem lélegeztek.

9 Ekkor az Örökkévaló ismét szólt hozzám: „Prófétálj a szellemnek, emberfia, prófétálj! Mondd neki: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Jöjj elő a négy égtáj felől, és lehelj életet ezekbe, akiket megöltek, hogy feléledjenek!”

10 Tehát prófétáltam, ahogy az Örökkévaló megparancsolta, s ekkor szellem szállt a földön fekvő testekbe, azok pedig életre keltek, és talpra álltak! Hatalmas sereg lett belőlük!



Így kalandoztunk Éli meg én, mindenféle történetek-ben és az élet szellemének örökkévalóságában (lsd. energiamegmaradás törvénye -- mert azt elhisszük, és ebben izgalmas áthajlás van).

Aztán Éli meghalt. Pár nappal utolsó találkozásunk után, február végén, a munkahelyemen kaptam a hírt, hogy számára vége ennek a földi, gyötrő küzdelemnek. Olvasod. Lassan felfogod. És minden hideg. A Falk Miksáig bírtam valahogy, csak otthon zokogtam, eltartott hetekig mire elfogadtam, hogy téged, egy ilyen barátságot...hogy te vagy az első halottam.

Márciusban es posthumus pert nyerünk. Hónapokba telik még, évszakokba, de most hogy ezt átírom nektek, már biztos lehetek benne, hogy be tudom fejezni az egyetemet. Persze nem pont úgy történt, ahogy megcselekedtük. 

Valószínűleg Éli is jót mulatott volna a Farmakológia szigorlat előtt véletlenszerűen felcsapott bibliai történeten -- a bíró és az öregasszony anekdotáján, ahol az öregasszony már annyira az agyára megy a bírónak, hogy inkább megoldja az ügyét, csak hagyja őt békén az öregasszony. Talán egyszer még szeretni is fogják egymást. Inkább így.

Kedves barátom, többet tanultam tőled, veled néhány hónap alatt, mint az egyetemen töltött 5-6 küzdelmes évem során bármikor. Ha belegondolok, még ma is örvénylik bennem néhány éjszaka, amit nem tudtál átaludni, még ma is megütközik bennem néhány kérdésed -- pláne, hogy volt, amit újra meg újra hallottam az Országos Onkológiai Intézetben. Sose felejtem az alkudozást. Hogy a végén már csak tiszta szívet akartál magaddal vinni, és rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, hogy az milyen. A tiszta.

Aztán még most is csak keresem a szavakat arra a szeretetre, amivel körbevettél. Rengeteget mesélhetnék rólad. Hogy a csontodig hatolt az az emberi kegyetlenség, ahogyan a halottainkkal bánunk. Hogy az embereknek nincsen eszköztára mások haldoklásával megküzdeni. Hogy egyedül maradtál. Hogy élni akartál. Hogy mekkora adag húslevest főztél és milyen örömmel tálaltál. Hogy milyen mély felismerések szakadtak fel tebenned. Hogy a legnagyobb fájdalmak között, a félelemmel szemben is képes voltál hétköznapi dolgokban, történetekben és találkozásokban örömödet lelni, és ez az öröm úgy tudott felragyogni benned, ahogyan még nem láttam senkiben sem.

Mert ilyen közel még nem lehettem soha senkihez, akinek ennyi felépített fal omlott volna a lába elé, és ennél a fájdalomnál szentebb megtapasztalásban még nem volt soha részem.



Szöveg: Fekete Aimie
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.
Szeretsz távol lenni az otthonodtól? Boldogan vagy összezárva idegenekkel, hogy később ők legyenek a családtagjaid? Szívesen dolgozol a kamerának? Hajlandó vagy sokrétű protokollt megtanulni, és egyéb irányú kiképzéseken részt venni? Szeretnél csinálni egy szénsavhóangyalt? Akkor lehet neked való a Mars-expedíció.

A Mars most nagyon „forró téma”, egy magáncég szinte pofátlan módon több állami űrkutató központot előzött be a rakétatesztekkel. E kőzetbolygó attól olyan barátságos, hogy közel van (alig több, mint 225 millió kilométer, mit panaszkodsz), van rajta jég, egy nap ott 25 óra (de egy év 687 nap) és amikor közelebb van a naphoz, a jég elolvad. Ráadásul a mérleg is kevesebbet mutat a kisebb gravitációs vonzásának köszönhetően, s miközben feleakkora, mint bolygónk, a Naprendszer legmagasabb hegyével büszkélkedhet – 27 km! (ugye, ha nincs mi lehúzzon...).

Vörös színét a vas-oxidnak köszönheti, és ősibb, mint a Föld – éppen ezért szeretnénk azt hinni, hogy a felszín alatti vulkáni kürtőkben életre van lehetőség. A vulkánok már rég kihűltek, így részben ezért, részben a naptávolság miatt van -90 Celsius fok, de megfelelő helyen és időben könnyen lebarnulhatsz a maximális 20 fokban. Vagy belehalsz a sugárzásba és a hőingadozásokba. És az élettel összeegyeztethetetlenül alacsony légnyomásba. Meg persze a 0,4%-os oxigénmennyiség sem túl vonzó. A többi szén-dioxid, nitrogén és nemesgáz, s bár van légköre, nincs magnetoszférája, ami megszűrné a Nap- és a kozmikus sugárzást. És ne feledjük el a mikrogravitációt, ami már rövid távon kardiovaszkuláris és csontbetegségeket okoz.



Persze csak mert emberként nem lennénk képesek megfelelő öltözet nélkül egy másodpercet is a Marson tölteni, a cyanobacteriumok eddig túlélték a Földön előállított mesterséges, extrém környezetet. Lényeg, hogyha találunk is valamit a Marson, az nem nagyon fog rád kacsintani.

Tudom, mindez pesszimistán hangzik, főként, hogy a hatvanas évek óta ígérgetnek Mars-expedíciókat, de emberek, 10 évvel ezelőtt az újrahasznosítható rakéta és a hordozható 3D nyomtató is lehetetlennek tűnt. Több felfedezőút is be van táblázva a következő néhány évre, van köztük retúr, illetve „letelepedő” program is. Igen, van olyan cég, amely várja a civil jelentkezőket az útra, persze szépen leszűrik majd őket, miután befizettek egy kisebb összeget (38 USD). Utána jön egy hét éves kiképzés, s mivel 2022-ben akarnak indulni, az első csoporté elvileg már elindult, de folyamatosan várják az új jelentkezőket.

Mielőtt sutba vágnád a diplomádat, és a lehető legmesszebb próbálnál elmenekülni a következő vizsgaidőszaktól, gondold át a dolgot. Nincs zuhany, és minden YouTube videót 44 perces késéssel nézhetsz majd csak meg. Na meg mibe temetnek majd, „földbe” vagy „marsba”, és igen, ezek a szóviccek napi szinten jönni fognak utastársaidtól (a többi „marslakótól” – esküszöm ez volt az utolsó).



A retúr programokra az állami intézeteknél képeznek asztronautákat, egy ilyen út körülbelül két és fél évet jelent a kilövés napjától számolva (oda-vissza út + bolygón töltött idő). Egyelőre úgy tűnik 6-9 hónap lesz az odaút, ami rendkívül gyorsnak számít – az Apollo program rakétáival 6 év lenne csak oda. Ezalatt akár el is végezhetsz egy tanévet a Földön. S bár vannak rá adatok, hogy mi történik velünk az űrben (pár hónapja jött haza az első ember, aki 400 napnál is többet töltött fent), ilyen hosszú oda-vissza útra még nem küldtünk senkit. Lehet, hogy a Mars gravitációs mezeje segíthetne is landolás után. Fent az űrben ugyanis olyan egyszerű dolgokhoz nincs gravitációs vonzás, mint a WC-n ülés, hajmosás, alvás, szex, szülés vagy nyirokkeringés. Sajnos a Mars gravitációs mezeje jóval gyengébb – körülbelül fele a Földének, a sugárzás viszont többszöröse, így mire hazaindul a társaság, komoly károkat szenved mind fizikai, mind lelki egészségük. S bár évről-évre egyre jobb ötletekkel állnak elő a szakértők, mint például a vulkáni kürtők felhasználása lakhelyként (védene a sugárzástól, ha a hidegtől nem is), továbbra is rengeteg a megválaszolandó kérdés. Aki látta mondjuk az Acélembert vagy egyéb sci-fit, az ismeri a terraformálást. Nos ez is egy terv, de semmi kézzelfoghatónk nincs.

Mindennek ellenére nagyon úgy tűnik, hogy mi már a Marson is nyugdíjba vonulhatunk.

Az első retúr program, amiben még én is bízok, 2025-ben várható. Ezen kívül rengeteg évszám röpköd, mindenki döntse el, melyik hihető számára.

Ne felejtsük el, hogy amikor Mars-expedícióról van szó, a két holdját is beleszámítjuk: Phoboszt (Iszonyat) és Deimoszt (Terror) – gondolom akkortájt amikor elnevezték őket, még nem tudták, hogy arrafele lesz a második otthonunk. Az előbbi hold egyébként olyan pályán halad, hogy egy nap belecsapódik majd a Marsba, szóval rászolgált a nevére. Szerencsére ehhez évmilliók kellenek, úgyhogy nyugodtan fektessünk be, ha lesz rá lehetőségünk.


Szöveg: Zajkás Petra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.
A méhek már több száz millió évvel ezelőtt is zümmögtek, csak akkor éppen tűlevelűek és páfrányok nektárját szívogatták – ez a mézharmat-méz. Ám ahhoz, hogy az ősi méhektől eljussunk mai egyedeinkhez, nemcsak a méheknek kellett fejlődniük, hanem az embereknek is. 

A méhfejlődés sarkalatos pontja volt, hogy alkalmazkodtak a hideghez, így függetlenedtek a hőmérséklettől. Mára már olyan tökéletessé tették termoregulációjuk szintjét, hogy akár 7 hónap alacsony hőmérsékletet is átvészelnek. Erről ennyit. Szerencsére az emberek részéről bővebb adatok állnak rendelkezéseinkre a fejlődésekről:

Őskor. A barlangrajzok a mamutvadászat mellett a mézvadászatot is megörökítették. A falakról megtudni, hogy az „ősméhész” nemcsak az üregben elhelyezkedő méhlakás alaprajzát ismerte,
hanem tüzet gyújtva már akkor rájött, hogy a méhek megfüstölésével azok hosszú menekülőútvonalukra felkészülvén mézet szívnak fel gyomrukba, így teli hassal már nem olyan agresszívek, mint éhesen. Tehát a nagy tévhit, miszerint a füstölés a méheket elkábítja, nem igaz. Ez a zsákmányoló méhészkedés Délkelet-Ázsiában még ma is létezik. Őseink egyébként nem válogattak, az egész kaptárat elfogyasztották; a mézet, pollent, méhpempőt, propoliszt, viaszt és a lárvákat is, akár így együtt mindent. A rablás során szenvedett szúrások során bejutott méreganyagok pedig mint első „védőoltások” működhettek – valószínű, őseink is rájöhettek, hogy a szúrások jótékonyan hatottak az ízületi és mozgásszervi panaszokra. Emellett kultikus jelentőséget is tulajdonítottak a méznek – mindenféle életkori események, ünnepek szerves eleme volt, egy ilyen ősi termékenységi rituálé modern nyoma lehet ma a mézeshetek kifejezés.

A mézvadászból lassan méhész lett; rájöttek az ősemberek, hogy nem muszáj kilakoltatniuk és elpusztítaniuk egy méhcsaládot, mert így már ismerni fogják a helyüket és többször is rájárhatnak a mackómézre. Ezen felbuzdulva kivájt fatönkökben szállásolták el a méhcsaládokat tudatosan. Később komplett méhlakásokat építettek szalmából, sásból, gyékényből, és ami még a környéken
fellelhető volt.



Ókori Egyiptom. Az abusiri naptemplom relieftöredékei adnak információt az egyiptomiak méhészkedő szokásairól. Hamar rájöttek, hogy az ország különböző felein más időpontokban virágzanak a virágok, így tutajjal, virágról virágra vitték a Nílus mentén a méheket. Ők voltak a világ egyik legelső vándorméhészei a Kr. e. 3. században. A vándorlás októberben kezdődött Felső-Egyiptomban, majd mind lejjebb csorogtak Alsó-Egyiptomba, ahol végül Memphisben (Kairóban) álltak meg és adták el termékeiket. Nemcsak a mézet használták gyógyászati és élvezeti cikként, hanem a viaszt is – akár festékekben, szarkofágok tömítőanyagaként. Ezek után nem csoda, hogy a méh hieroglif jele királyi jelkép volt, ami Alsó-Egyiptom királyát jelölte.

Római birodalom. A rómaiaknak sokszor a szemükre vetették, hogy nem igazi gondolkodók, és csak a görögöket majmolják – ha másban nem is, de a méhészetben igazuk volt. Ennek ellenére rengetegféle méhkaptárat gondoltak ki, köztük az átlátszó falú, üveg megfigyelőkaptárat is, így a méhek életét egész pontosan nyomon követhették. Sajnos ahhoz nem voltak elég szemfülesek, hogy rájöjjenek, az „anya” nőnemű – szerintük a méheknek királya volt.

Közel- és Távol-Kelet. Habár erről az ókori régióról sok írásos emlék maradt fenn, ezek nem igazán tértek ki a méhészet rejtelmeire, ezáltal sok találgatásnak adnak helyet. Méhek tenyésztésével nem foglalkozhattak, hiszen az ott honos méhfajok szabadon építők, egy nagy darab lépet hoznak létre – tehát inkább a mézvadászat volt jellemző. Az írásokból annyi kiderül, hogy sokféleképp használták a mézet, akár hadászati célokra is – különösen kegyetlen kínzásnak számított, ha valakit két teknő közé szorítottak úgy, hogy csak a feje látszott ki, majd az arcát bekenték mézzel, ezzel kitéve a legyek és egyéb rovarok okozta kínzásnak.

Amerika, az Újvilág. Mielőtt meghódították volna Amerikát a spanyolok, addig fullánktalan méhcsaládok kirablása zajlott, s csak lassan fejlődtek addig, hogy tervszerűen működő méhészeteket hozzanak létre. Ezen fullánktalan méhek ma is fellelhetők, de az európai méhek, melyeket a betelepülők vittek magukkal, jelentősen visszaszorították őket. Mára már óriási méhészetek vannak Amerika-szerte, de alig jut eszébe valakinek, hogy az ott elterjedt mézelő méh nem egy igazi őslakos.

Hogy mennyire belefonódott az őslakosok életébe a méz? Ezt mutatja az is, hogy a maják hitvilágában mennyire fontos szerepe volt a mézistennek, Ah-Muzen-Cabnak, akinek ünnepét naptárjuk szerint az ötödik hónapban ülték meg – ekkor könyörögtek az istenséghez, hogy adjon bőséges legelőt a méheknek. Mítoszaik szerint a mézisten teremtette a földet, nyelvükben a méz és a világ szavakat ugyanazzal a szóval jelölik és ejtik.

Középkori Európa. A világ méhészete a középkor idejére valamiképp alábbhagyott. Viszont újításként mutatott fényt a „sötét középkornak”, hogy áttértek a méhviaszból készült gyertyákra – habár a szegények továbbra is az állati zsiradékokból készült, avas, kellemetlen szagú világítást használták. A középkor mondása is úgy tartja, hogy „a méhek nappalainkat megédesítik, éjszakáinkat megvilágítják”.



Korán. Szemléltetésképp, hogy ne a „szokásos, keresztény” Bibliát hozzam fel példának. A Korán 16. fejezetének a címe „A méh”, melyben ezt írja: „És a te Urad ezt tanította a méheknek: Keress magadnak lakást a hegyekben, a fákon és azokban, melyeket az emberek készítettek neked. Aztán egyél mindenféle gyümölcsből és járj a te Urad kitaposott ösvényén. Testükből ital jön elő, mely színre különbözik, s gyógyír az emberek bajára. Lásd, igazi jel ez mindazoknak, akik gondolkodnak.”

Továbbá a hagyomány úgy tartja, hogy Mohamed azt mondta, hogy „a méz minden testi betegség gyógyszere, amiképp a Korán minden lelki betegség gyógyítója, ezért ajánlom nektek mindkettőt, a Koránt és a mézet”. Mézzel bevont Korán, hmm.


Méhmegfigyeléseik azonban, mint a világban még sok helyen, gyakran tévesek voltak, és valamiképp saját társadalmi berendezkedésüket próbálták belelátni. A méhcsalád szervezeti egységére törzsi formában asszociáltak, a méhanyát a család apjának, azaz vezérének tulajdonították, aki a fegyveres katonákon uralkodik (ezek lennének a munkásméhek), akiknek kardjuk van, és szúrni is képesek vele. A nagyobb termetű heréket pedig fegyvertelen asszonyoknak vélték. Ezen tévedések ellenére a méhtermékeket igen jól ismerték.


Méhanya, azaz királynő
A valóságban a méheknek nincs birodalma, nincs uralkodó – a megduzzadt petefészkekkel rendelkező „anya” is ugyanolyan átlagos petéből fejlődött, mint a többi méh. Ha hibás, beteg vagy elöregszik, akkor szemrebbenés nélkül felnevelik a következő királynőt, és az elöregedettet elpusztítják. Egyszerre csak egy lehet jelen, esetleg csendes anyaváltáskor, kirajzás előtt lehet kettő. De hát hogyan lesz valakiből királynő? Az anya, ha nem is királynő, de azért parancsnok – rágótövi mirigyei ún. anyaterméket termelnek, amivel befolyásolja a munkásméhek önhatalmú anyanevelését, és petefészkeik is leállnak. Az elöregedett anya már nem tud elég anyaterméket kiválasztani,
így lassan feloldódik a munkásméhek gátlása. Ilyenkor az anyakirálynő az egyik megtermékenyített petéjét egy külön, hatszög alakú viaszbölcsőbe teszik, amit a dajkák kikelés után kizárólag méhpempővel etetnek (innentől kezdve egész élete során). A többi megtermékenyített petesejtből fejlődő lárvák méhkenyeret kapnak – tehát kizárólag a tápláltságtól függ, kiből lesz később kiválasztott. Az anya így 5-6 évig is képes elélni, míg a munkásméhek élete 5-6 hét (télen a pihenés miatt több, habár megjegyzendő, hogy nem alszanak téli álmot).

A család minden egyede tőle származik. Tenyész-időszak során folyton petézik, akár napi 2000-et is, ami elég fárasztó lehet, így funkcionális okokból méhudvar veszi körül, akik tisztogatják, gondoskodnak róla, eltávolítják az ürülékét. Micsoda élet! Ilyen forgalmas hátsóval talán nem megdöbbentő, hogy élete során csak egyszer lép ki a kaptárból egy násztánc erejéig. A tánchoz a heréket ivari csalogatóanyaggal hívja, de ha egyszer lepetézik, többé nem tudja ezt kibocsájtani. Nászrepülés során igen kanyargós táncot jár a királynő, így csak az eléggé szemfüles herék képesek pározni vele, akár 10-en is egy repülés alatt – a lényeg, hogy elegendő mennyiségű hímivarsejtet gyűjtsön be magának élete végéig. A herék ivarszerve párzás során rögzül az anya hüvelyébe, majd az esemény megtörténte után a legvékonyabb résznél elszakad, és a hím elpusztul – de hímivarsejtjeik a magtarisznyában akár évekig is túlélnek.


Herék
Néhány százan, legfeljebb ezren vannak egy családban. Akár 50 napig is élhetnek, de nem mindig van egy család életében here. Megtermékenyítetlen petesejtből fejlődnek szűznemzéssel, nagyobbak a munkásméheknél, viszont nem tudnak virágport gyűjteni és fullánkjuk sincs. Egyetlen feladatuk a párosodás. Nyár végén, vagy tartósan hordástalan időszakban (amikor kevés a nektár) a munkások elűzik a családból őket: először nem engedik enni őket, így legyengülnek, majd a kaptárba sem mehetnek be, így a hűvösebb éjszakában elpusztulnak.


Munkásméhek
Egy átlagos méhcsalád száma kb. 60.000. Ők is megtermékenyített petéből kelnek ki, és álcakorukban (lárvakor) sem különböznek az anyától, de háromnapos koruktól már kevert táplálékot, azaz méhkenyeret kapnak (méz, virágpor, víz), melyben már nincs mirigyváladék. Munkájuk napról napra változik: takarítanak, virágport esznek (ha az evés munkának számít), hogy mirigyeik működőképessé váljanak és így garatmirigyeikből táplálhassák az álcákat, dajkálják őket. Ekkor kb. kéthetesek, ilyenkor végzik a tájékozódó repülést, amivel beazonosítják a kaptárt – délben a fiatal méhek összegyűlnek, nagy a zsongás, majd a kaptárral szemben lebegnek egy ideig, és nézegetik, memorizálják saját fészküket. Ennek ellenére egyre kevesebb méh talál vissza – feltehetően a mobiltelefonok rádióhullámai zavarják meg a tájékozódást. Az így elveszett méhek hamar elpusztulnak. Egyéb érdekes méhtizedelő még a génmanipulált növény (egy ilyen vizsgált gabonatábla 40 km-es körzetében minden rovar kipusztult).

A munkásméhek továbbá nektárt érlelnek, virágport és propoliszt dolgoznak fel, építenek, őrzik otthonukat – a bejáratnál tapogatják a beérkező méheket –, idegeneket nem engednek be, akár le is szúrhatják őket. Az ehhez használt fullánk három részből álló szúrószerszám, melynek proximális kiöblösödése a méregzacskó. Szúráskor a horgok a bőrbe akaszkodnak, és ezeket szuronyok mozgatják, amik felváltva működve egyre mélyebben húzzák bele a fullánkot a megszúrt testbe. Az emberi bőr rugalmas, így rázár a fullánkra, az kiszakad a méregzacskóval együtt, ám méregpumpáló funkciója tovább működik. Ezután a méhek kis idővel elpusztulnak. Fullánkja a heréknek nincs, az anyáknak viszont kevésbé fejlettek a horgaik, így nem szakad le az apparátus és többször is szúrhatnának, de nem nagyon szoktak.

Olyan 21 napos korukban a munkások már virágport gyűjtenek. Erre a fiatalok az alkalmasabbak, mivel ép kitinszőreiken könnyű szállítani, az öregek letöredezett szőrein már nem igazán tapad meg a virágpor. A méh így öregedve egyre sötétebb lesz, mert a kitinszőrzete egyre merevebb és könnyebben törik – a lekopott, öregebb méhek teljesen feketék. A rablóméhek színe is azért
fekete, mert a nagy tülekedésben a szőrzet lekopik. Az idősebb méhek szőrök híján nektárt és propoliszt gyűjtenek.

Nade hogyan lesz egyfajta méz? Mivel egyszerre csak egyfajta virág virágzik hatalmas mennyiségben (a méhek mindig azt a virágot választják, amiből a legtöbb van, és addig járnak a területen annak nyakára, amíg el nem fogy), így csak abból gyűjtenek egyszerre. Legelsőnek a vegyes méz születik – ezt a mindenféle gyümölcsfák és növények együttese adja. Másodikként a repce virágzik, harmadikként az akác, majd jön a selyemfű (azaz vaddohány), ami viszont egyszerre virágzik a hárssal, így itt arra kell figyelnie a méhésznek, hogy olyan területre vigye méheit, amely területen az egyikből döntően több virágzik.

A méhek úgy készítik a mézet, mint az emberek a lekvárt. Na jó, azért jó esetben az emberek nem köpködnek bele, de nagyon sokban hasonlít. A gyűjtőméhek megszívják nektárral mézhólyagjukat (ez a virágok által termelt cukros folyadék, mellyel a rovarokat csábítják beporzásra), majd a kaptárban lerakják terhüket és indulnak is tovább. A belső munkásméhek feladata, hogy folyamatosan érleljék a mézet: először felszívják és olyan mirigyváladékot kevernek a nektárhoz, amelynek enzimei az összetett cukrokból egyszerű cukrot képeznek. Ezután „visszaköpik” a híg nektárt a sejtekbe, és kevergetik, szívogatják, amíg el nem párolog belőle a nedvesség és mézzé nem alakul. Ezután a sejtet lefedik viaszlapocskákkal, pont úgy, ahogy nagymamánk lezárja a befőttesüvegeket.


Szöveg: Farkas Zsuzsánna
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.
Tavaly december közepén debütált a Győri Nemzeti Színház színpadán Borisz Paszternak regénye alapján készült „Zsivágó doktor” című musical. A nagy sikerre való tekintettel az idei évadban is színpadon marad, s azóta is a teltházas előadások között szerepel. A darabot Forgács Péter rendezte, s a darab különlegessége, hogy Kelet-Közép-Európában először nálunk mutatták be, s az 1903 és 1929 közötti orosz történelem legfontosabb pillanatait villantja fel.

Paszternak regényét – hosszú hezitálás után – egy olasz kiadóval adatta ki 1957-ben, mely szinte azonnal sikerkönyv lett. Az egykori szocialista országokban a mű azonban csak 1988-ban, 28 évvel a halála után jelenhetett meg. Irodalmi Nobel-díjra is jelölték, ám Paszternak ezt visszautasította, mert ellenkező esetben el kellett volna hagynia szülőföldjét. A mű görbe tükröt tart a kommunizmus elé, a forradalmi változásokat egy újabb önkény megvalósulásaként mutatja be. Az író elveti a folyamatos fejlődés elvét, helyére a cirkularitásnak megfelelő korszemléletet állítja: a mindenkoron fennálló társadalmi rendnek van születése, fénykora, hanyatlása, majd bukása. A történet két történelmi kor mezsgyéjén játszódik; a cári Oroszországból már kiábrándultak az emberek, legfőképp a fiatalok. Ez generálja az 1917-es bolsevik forradalmat, mely végül ugyanazt a reményte-lenséget hozta el, csak más eszmébe csomagolva. A vezetők itt is, ott is meggazdagodtak, ám a nép, melynek felsőbbrendűségét fennhangon hirdették, szegény maradt.



Ebben a forrongó történelmi légkörben kap helyet a mű magánéleti szála. Jurij Zsivágó (Fejszés Attila/Miller Zoltán) maga is elkötelezett híve a változásnak, ám mikor kezd kiépülni a kommunista rezsim, elbizonytalanodik a jövőt illetően. Ez a belső vívódás tetten érhető magánéletében is: noha szereti és tiszteli feleségét, Tonját (Wégner Judit/Kecskés Tímea), heves rajongással viseltetik Lara Antipova (Kisfaludy Zsófia/Tóth Angelika) iránt. A két nő a két különböző társadalmi berendezkedésű Oroszország megtestesítője is; míg Tonja, a feleség a cári Oroszországhoz hasonlóan nyugalmat és biztonságot kínál, addig Lara szenvedélyessége a forradalmi változások szimbóluma, a szebb, boldogabb Oroszország lehetőségének ígérete. Lara azonban elérhetetlen Zsivágó számára; nemcsak azért, mert Zsivágó már elkötelezte magát Tonja felé, de Lara is feleségül ment Pása Antipov-hoz (Nagy Balázs), a forradalmárból lett zsarnokhoz, aki talán Lara előző, befolyásos, gazdag, ám korrupt szeretőjén, az arisztokrata Viktor Komarovszkij-on (Forgács Péter) akar túltenni.

Noha Pásának sikerül felküzdenie magát az új vezető réteg tagjai közé, ám viselkedésében szemernyivel sem lett különb elődeinél, s könyörtelenségével talán még rajtuk is túltett. Lara kiábrándul véreskezű, akarnok férjéből, sőt, egyenesen megveti, és Zsivágó után epekedik. Lázasan olvassa a moszkvai hírlapban megjelenő verseit, melyeket a doktor álnéven publikál. Az egyik vers a nagy és erős Oroszországról szól, de valójában Lara ihlette. Majd a sors iróniájaként, a kaotikussá váló Moszkvából Zsivágó és családja egy kis eldugott faluba, éppen Lara szülőfalujába menekül. Itt lehetőség nyílik szerelmük beteljesedésére, ám ők is tudják, hogy ez a pillanatnyi idill bármikor összetörhet.



A történelem vihara nincs tekintettel a békére vágyó emberekre. Zsivágó doktor, a tevékeny, de a társadalom alaphangját meghatározó rétegtől elkülönülő művészlélekként sokkal inkább elszenvedője, mint alakítója a történelem folyamának. Az új hatalom játékszerként használja ki szaktudását, választja el családjától és szipolyozza ki teherbírását a fronton. Belső vívódásai, emberi volta könnyedén varázsolja az egyik legszimpatikusabb főszereplővé. Vajon milyen megváltás kínálkozhat, ha az ember elvesztette a családját, majd szerelmét, s a hazájába vetett reményt? Hogyan élhető túl, ha a kínálkozó új rendről lehullik az álarc, s ugyanaz a szörnyeteg néz velünk szembe, csak más néven?

“A történelmet senki se csinálja, a történelem láthatatlan, ahogy a fű növését se lehet látni. A háborúk, a forradalmak, a cárok, a Robespierre-ek szerves ösztönzői, kovászai. A forradalmakat hatékony, egyoldalú fanatikusok csinálják, az önkorlátozás zsenijei. Néhány óra vagy nap alatt felforgatják a régi rendet. A forradalmi átalakulás hetekig, sokat mondok, évekig tart, azután évtizedekig és évszázadokig úgy tisztelik a korlátoltság szellemét, amely a fordulathoz vezetett, mint az oltáriszentséget.”  
- Borisz Paszternak: Doktor Zsivágó

Zsivágó doktor története a válaszkeresésről szól: hogyan tudunk együtt élni a már meghozott döntéseinkkel, s hogyan tudjuk a jelen helyzetből fakadó legjobb választást meghozni.


Szöveg: Maár Melinda
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.

Napjaink egyik legfenyegetőbb környezeti problémája a globális klímaváltozás, amelynek ténye mára sajnos vitathatatlanná vált. A Föld légkörében levő üvegházhatást előidéző gázok (vízgőz, szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, ózon) biztosítják a földi élet számára a megfelelő (átlag)hőmérsékletet, nélkülük bolygónkon a hőmérséklet közel 30 °C-kal alacsonyabb lenne. A földtörténet során a változások mindig is jelen voltak, azonban az ember bioszféra-átalakító tevékenységével, a globalizációval és fogyasztói társadalom kialakulásával ezek jelentősen felgyorsultak.

A fosszilis tüzelőanyagok elégetésével megbolygattuk a szén biogeokémiai körforgását. Az ipari forradalom óta jelentősen megnövekedett a légköri széndioxid-koncentráció, 280 ppm-ről 400 ppm-re emelkedett. Ez hozzájárult a földi átlaghőmérséklet növekedéséhez, melynek következménye (csak néhány példát említve) nemcsak a sarki jégsapkák elolvadása, az óceánok szintjének megemelkedése, hanem a vektorok (fertőző ágenst hordozó, átvivő élőlény, pl. szúnyog, kullancs) megváltozott viselkedése, földrajzi elterjedése. Nem utolsósorban a földi éghajlat megváltozásával egyre gyakoribbá válnak az extrém időjárási körülmények.



Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a természeti javak napjainkra jellemző szintű kizsákmányolása, és a szennyező anyagok, hulladékok környezetbe bocsátása nem fenntartható, és attól, hogy a mi mindennapjainkban nem érzünk jelentős változásokat, azok jelen vannak, és egyre drámaibb következményeket vonnak maguk után. Ennek megfelelően minél hamarabb cselekedni kell. Világossá kell tenni, hogy ez az egész emberiséget érintő probléma, amely ellen csak közösen tudunk fellépni. Fontos átadni a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elvet, hiszen akkor hozhatunk létre egy, az utódaink számára is élhető bolygót, ha mindenki figyel a saját élőhelyén megjelenő környezeti problémákra és aktívan fellép azok megoldása, enyhítése érdekében. A betegségek megelőzését figyelembe véve az orvostanhallgatók abban is tudnának lépéseket tenni, hogy a társadalom figyelmét felhívják a klímaváltozás okozta egészségügyi károsodásokra, megelőzhetőségükre, így az emberek már saját gondjuknak éreznék a környezetszennyezést, és nem egy távoli problémaként kezelnék, melynek megoldását különböző szervezetektől várják.

A hőmérséklet emelkedés következtében a gyakoribbá váló hőhullámok, valamint a városokban kialakuló ún. hőszigetek miatt növekszik a szívinfarktusok száma, a kardiovaszkuláris, valamint légúti megbetegedések is súlyosbodhatnak. Az extrém időjárási körülmények gyakoribbá és szélsőségesebbé válása a csapadékeloszlásra is hatással van térben és időben való egyenlőtlenségek formájában. Egyes területeken hosszú ideig tartó szárazság alakul ki, így gyakoribbá válnak az erdőtüzek (amelyek az élővilág pusztulása mellett a levegő szennyezésével is jár), máshol pedig pusztító viharokat, árvizeket lehet megtapasztalni. Ennek megfelelően növekszik a természeti katasztrófák miatt bekövetkező balesetek, halálozások száma, valamint a szennyezett vízzel
terjedő betegségek gyakorisága. A nagymértékű légszennyező anyag kibocsátásával az üvegházhatás fokozása mellett gyakoribbá válnak a légúti, valamint allergiás megbetegedések száma. Az átlagos közép-hőmérséklet emelkedésének és a csapadékeloszlás, felszíni vízborítottság megváltozásának következtében a rovarok földrajzi elterjedésében is változások tapasztalhatók, a korábbiakhoz képest eltérő szélességi és hosszúsági körökön jelennek meg olyan megbetegedések, mint pl.: Malária, Dengue láz, Zika vírus, Nyugat Nílusi láz, Lyme-kór.

Továbbá a hőmérséklet emelkedése a rovarok szaporodásának elősegítése mellett lerövidíti a kórokozók fejlődési ciklusát a hordozó egyedben, azonban a nagyon magas hőmérséklet és szárazság csökkentheti azok életben maradását. A rovarokon kívül a rágcsálók is kiemelt szerepet játszhatnak egyes betegségek terjesztése szempontjából (pl. a kullancsok elterjedését is elősegítik). Az enyhe telek következtében több egyed marad életben, így a nagyobb populáció miatt növekszik a fertőzések elterjedésének veszélye. Árvizek során olyan rágcsálók által terjesztett betegségek válnak gyakoribbá, mint pl. a leptospirózis, tularaemia vagy a vírusos vérvizelés.

A betegségek kezelésére alkalmazott antimikrobiális szerek nem megfelelő, illetve túlzott használata a kórokozók rezisztenciájához vezethet, amelyet jelentős népegészségügyi fenyegetésnek kell tekinteni.

Az orvostanhallgatók feladata tehát, hogy prevenciós tevékenységük során „zöldebb”, tudatosabb életmódra buzdítsák a társadalmat, továbbá képzésük során készüljenek fel a klímaváltozás okozta megbetegedések egyre gyakoribb előfordulására, annak kezelésére. A környezeti problémák
és emberi egészség közti kapcsolat felismerésével és a mihamarabbi cselekvéssel csökkenthetjük a klímaváltozás miatti egészségügyi költségeket és utódaink hosszabb, egészségesebb életet élhetnek egy szebb környezetben.

Szöveg: Kovács Réka
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com