Egyre nagyobb teret nyer az önmegvalósítási trend. Egyre többen követik a szívük diktálta utat, és saját vállalkozást kezdenek, webshopon árulják kézzel készített karkötőiket, amivel a pandák megmentését is támogatják. Egyre több startup indul, amik jobbá igyekeznek tenni a világot, hol azzal, hogy összehozzák a kirándulókat, hol meg azzal, hogy élvezetesebbé teszik a szöveges üzenetek befogadását. Vannak, akik utazgatnak és blogolnak róla, úgynevezett digitális nomáddá válnak, és vannak akik motivációs előadásokat tartanak meg hatékonysági tanácsokat adnak a vállalkozásodhoz. Egyre többen teremtik meg a megélhetésüket valami olyan kreatív tevékenységből, amit magukénak éreznek. Amit fontosnak tartanak, és úgy érzik a világ jobb hely lesz a munkájuktól.

De ha mindenki elkezdi követni az álmait és utazó blogger meg tech startupper lesz, akkor ki fog takarítani? Ki szedi fel a szemetet az utcán és ki fog a boltban vonalkódokat lehúzni? A kérdés jogos. De sajnos egyelőre nem releváns. Jogos azért, mert remélhetőleg senki; ugyanis idővel felismerjük majd, hogy a technológiai fejlődésünk, az internet és a megannyi újítás, amik dömpingszerűen érkeznek az életünkbe nap mint nap, majd lehetővé teszik, hogy ne kelljen egy emberi lénynek heti 40 órában egy kasszában állnia vagy egy futószalag mellett robotikus munkát végeznie, mert azt a robotoknak találták ki. Jó jó, de akkor ők mit fognak csinálni? Munka nélkül maradnak? Nos, érdekes érzés szembesülni ezekkel a kérdésekkel, amikor pedzegetem ezt a témát. Az emberek nagy része nem tudja elképzelni, hogy milyen lenne az élete, ha nem szabná meg valaki más. Nem érti, hogyan lehetne élni, ha nem kellene bemenni hétfőtől péntekig az irodába 9-től 5-ig és megcsinálni, ami meg lett mondva, hogy megkapja azt a kreditet, ami meg lett neki ígérve az idejéért cserébe, hogy azt majd visszaváltsa az életéhez szükséges dolgokra, mint étel és szállás. Ijesztő, mert ha nem tudod elképzelni, akkor nincsen róla egy képed, amit képezz. De a kérdés sajnos még nem releváns, pedig jó lenne, ha már ott tartanánk, hogy gondot okozzon ez a kérdés, mert annyian hallgatnak a szívükre.



Azért merülhet fel egyáltalán a "ki fog takarítani" kérdés, mert a kapitalista piacgazdaságban kimondva-kimondatlanul ez egy "alantas munka". Az teszi alantassá, hogy annyira felsőbbrendűnek érezzük magunkat, hogy elhittük, nekünk már nem kell takarítani, vagy tágabb értelemben a környezetünket ápolni, mert majd lesz valaki, aki aprópénzért megcsinálja helyettünk. Ami amellett, hogy leszoktatja az egyént arról, hogy foglalkozzon a saját szűk környezetén kívül mással is, még meg is bélyegez. Már az általános iskolai földrajzórán is feltűnt, hogy a tankönyvben szereplő grafikon szerint a világ összes élelmiszerét az emberek 3%-a termeli meg, pedig ez már több, mint 10 éve volt, a mezőgazdaság automatizálása következtében biztos vagyok benne, hogy ez az arány csökkent. De ha az étel megtermelődik és van elég ház (a 7 millió európai hajléktalanra jut 11 millió üres lakás), akkor tulajdonképpen miért küzdünk a munkanélküliséggel? Minek akarunk állást adni az embereknek egy olyan világban, ahol minden mozgásban van? Egy határtalan potenciállal rendelkező emberi lény meggymagozásra alkalmazásával mit nyer a társadalom?

Mert az éhség valós, és a boltok polcain lévő élelmiszer is valós, ami pedig a két dolog közé áll, az nem valós. A pénz egy kitalált értékmérő, ami semmilyen fedezettel nem rendelkezik, és egy privát gazdasági vállalkozás bocsájtja ki. A sharing economy megjelenésével egy kis ízelítőt kaptunk már abból, hogy nem a birtoklás a fontos, hanem a hozzáférés. Csak mert havonta két hétvégére szükségem van egy autóra, badarság lenne venni egy sajátot, hogy az idő nagy részében kihasználatlanul álljon. Mint ahogyan zenei CD-t sem vesz ma már senki (mert a Spotify-on meghallgathat legálisan minden zeneszámot jó minőségben egy fél CD áráért), ugyanígy az emberek megélhetéséhez nélkülözhetetlen bevételt sem köthetjük a munkához úgy, ahogyan eddig tettük. A világ leggazdagabb emberei már belátták, hogy nem hatékony az embereket a klasszikus heti 40 órás módon alkalmazni többé. 



No de mikor valósul meg mindez? Természetesen az uralkodó gazdasági hatalomnak nem érdeke a közjó, ez egy közgazdasági paradoxon lenne. Éppen ezért a változás csak alulról jöhet. Tudatosabb életmóddal és fogyasztói szokásokkal. Ezeknek az elsajátítása senkinek sem lehet kihívás, aki rendelkezik internet hozzáféréssel. A jelenlegi digitális korban lehetőségünk van ingyen hozzájutni szinte minden hasznos és fontos információhoz. Lehetőségünk van kapcsolatba lépni emberek milliárdjaival, közösségeket alkothatunk, elkezdhetünk értelmes beszélgetéseket kezdeményezni fontos témákról, és megoldhatjuk a saját problémáinkat együtt. Ugyanis erre lettünk tervezve, társas lények vagyunk, akik mindennél jobban vágynak a kapcsolatra. Kapcsolatra egymással, egy filozófiával, egy közösséggel, valami náluk nagyobbal, egységgel. Ennek a kapcsolatnak, ennek az egységnek a hiánya szüli azt a szeparáltság érzetet, amit a világon eluralkodó gazdasági gépezet kihasználni igyekszik. A boldogtalan ember ugyanis többet fogyaszt, több pénzt költ, ami pörgeti a gazdaságot. Ezt a gazdaságot, ami elavult módon működik. Itt az idő, hogy elkezdjünk beszélgetni egymással, megbízni egymásban, közösen tenni a saját boldogulásunkért, felülemelkedni a sérelmeinken, megtanulni megbocsátani és újrakezdeni, mert amíg nem értjük meg, hogy csak együtt nyerhetünk a játékban, addig önmagunkat és egymást fogjuk elgáncsolni minden lépésnél.

Ha valaki követi a világ dolgait, láthatja hogyan működnek a nagy tech cégek. A Google évente több ezer startupba fektet be, mert ha csak évente 3 kezdeményezés olyan sikeressé válik, mint a YouTube vagy a Chrome, akkor megérte az összes befektetett idő és pénz. Ilyen módon minden ember egy startup, mindenki szeretne csinálni valamit, tulajdonképpen mindenki csinál is valamit. Ezt a legtöbben hobbynak nevezik. Ezt csinálják munka után és hétvégén. De nem hiszik el, hogy ez egy megélhetési forma lehet, ráadásul nincs elég idő foglalkozni vele, mert dolgozni kell menni, hogy fenntartsuk magunkat, vagy nincs idő a suli mellett, amiért még fizetünk is, abból a pénzből, ami nem a miénk, hogy aztán a nagybetűs életet adósággal kezdhessük. Mintha alkoholisták vagy játékgépfüggők lettünk volna, pedig csak szeretnénk magasabb minőségben hozzájárulni a társadalom boldogulásához. Mi lenne, ha elkezdenénk a saját életünket, a saját közösségünket, a saját városunkat, a saját országunkat a saját projektünknek tekinteni? Mi lenne, ha az életcélunk maga az életünk lenne?

Én egy ilyen világban szeretnék élni, és erre hívlak meg most benneteket is.

Szöveg: Tóth Gábor, Tudatos Fiatalok Közössége
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 8. számában.
Egyszer volt, hol nem, volt egyszer egy szőke herceg fehér lovon. Dús hajába tépett a szél, ahogy vágtatott a szeretett Nő felé kivont karddal, ám hirtelen megpillantotta arcmását a kard tükrében és észrevette, hogy kibomlott lazára kötött man bun-ja, ezért gyorsan megigazította. Na, ezt a dumát tuti nem valami tizenkilencedik századi tündérmeséből loptam. A sztori annyira aktuális, hogy akár a hármas metrón is megtörténhetett volna…

Ha a Harcosok klubját most forgatnák, lehet, hogy Angelina Jolie lenne az egyik főszereplő és nem Brad Pitt. Az előző mesére visszatérve pedig lehet hogy a szeretett nő dús hajába tépne a szél, amint kivont karddal a férfiért harcol. Ez a változat lehetséges, aktuális és megdöbbentő. Egyre több olyan mese lesz, amiben lányok a főhősök és ők a központi szereplői a történetnek. Nem segít, ha arra gondolunk, hogy ez mennyire jó vagy rossz. Hiszen ez is csak egy új lehetőség a világban, amit van, aki kipróbál és olyan is, aki messze elkerül.

A sufragettek biztos boldogan élveznék „munkájuk” gyümölcsét a huszonegyedik században. A női egyenjogúság soha nem látott virágkorát éli, folyamatosan hangot adunk, fellépünk és harcolunk az egyenlőtlenségek ellen. Már rég túl vagyunk azon, hogy egy nőnek szavazati joga legyen, ma már evidens ha a parlamentben nők vitatkoznak, sőt törekszünk arra hogy a nemek aránya kiegyenlített legyen lehetőleg mindenhol. Vezethetünk, egyetemre járunk, dolgozunk, véleményt formálunk, a lehetőségeink egyelőek. Ha mégsem, akkor pedig teszünk ezért, hangot adunk és megvédjük a jogainkat.



Lehet, hogy a szőkére festett tincsek, igényesen felnyírt hajak, szépen befestett szakállak, csinos férfi kontyok és feszülős csőnacik elvakítanak, de mintha a férfiak szerepe is megváltozott volna. Ha csak a külsőségekre gondolok, hogy a szépségiparban is egyre nagyobb szerepet kapnak a férfi termékek vagy a kedvenc ékszermárkámnál már lassan a férfiaknak tervezett gyűrűk és nyakláncok között kell válogatnom, a legnagyobb félelmemről nem is beszélve, hogy a street fashion márkáknál lassan több férfiaknak tervezett ruha van, mint nőknek.

A külsőségekkel együtt az elmúlt években egy szerepváltozás is megfigyelhető és érzékelhető a férfiak és nők között.

A nők olyan új önkifejezési eszközöket kaptak, melyekkel sokkal látványosabban és feltűnőbben mutathatják meg gondolataikat a világnak. Gondolhatunk egy Ted talk-ra, egy motivációs beszédre, egy erős kezű first lady-re, aki nem egy csinos kirakatjátékos, hanem egy karakteres egyéniség, aki a véleményét kinyilvánítja és azt mások meghallják, egy kancellárra, vagy egy miniszterelnök nőre (!), aki „lemenedzsel” egy laza Brexitet. Jelentőséget kapott a női intelligencia, bölcsesség és a harcos hozzáállás, nem csak szellemi, hanem fizikai értelemben is. Gondoljunk csak az Emma Watson által megformált huszonegyedik századi Belle-re, vagy Dianára a legújabb Wonder Woman filmből, aki legyőzhetetlen harcosként küzd a háborúban - férfiak oldalán, férfiak ellen.


Mindeközben nemcsak a nők, hanem az erősebbnek hitt nem is megélhet olyan szerepeket, amire korábban nem volt lehetősége. Dönthetnek úgy, hogy leveszik a vállukról a „családfenntartás” évszázados terhét, és helyette házi papucsban és köntösben látják el az otthoni teendőket. Nem ritkán több időt tudnak tölteni a gyerekükkel, mint a szülő anyjuk.

Biztos vannak olyanok, akikből erős indulatokat váltanak ki a fent olvasottak akár pozitív vagy negatív irányban. Sokan nehezen azonosulnak a megváltozott szerepekkel, és keresik a helyüket ebben az újvilágban. De olyanok is vannak, akik számára ez egy természetes és örömteli átalakulás. Akármelyik gondolkodásmóddal is azonosulunk, a legjobb az egészben az, hogy ha szerencsések vagyunk és olyan helyre születtünk, ahol ezek a változások élőek, akkor magunk dönthetünk arról, hogyan éljük az életünket.

Az is lehet, hogy ez az egész nem szerepváltozás, hiszen az eredendő tulajdonságaink nem változtak. Ugyanolyan biológiai jegyeket hordozunk magunkon, ugyanúgy alapvetően különböző a hormonháztartásunk, a nemi ciklusunk és a gondolkodásunk. Lehet, hogy nem is a tulajdonságaink változtak, hanem a megnyilvánulásaink. Más dolgokat fejezünk ki magunkból és a természetünkből, és ezek más formában bukkannak a felszínre.

A nőknek az idők kezdetétől fogva egy bizonyos értelemben alárendelt szerepük volt, hiszen nem voltak azonos jogaik a férfiakkal. Nem nyilváníthattak véleményt nyilvánosan, nem választhattak polgári foglalkozást, nem tanulhattak, nem alkothattak vagy versenyezhettek sportolóként. Nem a személyiségük vagy az egyéni képességeik determinálták a sorsukat, hanem az, hogy nőnek születtek. Ez ma egy nyugati társadalomban már nem determinál semmit, ha jogainkra és kötelezettségeinkre gondolunk. A lehetőségek szabadok, nyitottak, és túlzással élve bárkiből bármi lehet, biológiai, társadalmi szempontból is.

A férfiak határai is fellazultak, hiszen nem „kell feltétlenül” felvenniük a régi, jól bevált klasszikus szerepeiket. Nem kell feltétlenül erősnek, bátornak, határozottnak lenniük. Ezáltal megélhetik egy sokkal „nőiesebb”, érzékenyebb oldalukat, mutatkozhatnak gyengébbnek. Járhatnak motivációs trénerhez, kérhetnek csajozási tanácsokat, lehetnek vadász lányok tinder prédái. Maradhatnak támogató háttérbástyák egy erős nő oldalán. Valójában a férfiak szerepe még nem változott meg, hiszen az ő jogaik és kötelezettségeik nem lettek se többek, se kevesebbek. Az ő szerepükre hatással majd azok a női minták lesznek, akik a felnövekvő generációkhoz tartoznak. Akiknek már női főhősös mesét olvas az anyukájuk.

Ennek a történetnek nehéz pontot tenni a végére. Nincs benne leállás, csak folyamatos, lüktető változás. A lehetőségek folyamatosan megteremtődnek, és talán csak a nyitottságunkon múlik, hogy mennyire és hogyan élünk vele. Mindegy, hogy konzervatívak vagyunk vagy izmusokban hiszünk, hogy vállaljuk-e vagy sem. Hiszen bármi megtörténhet, bármikor kiderülhet, hogy tévedtünk, és valójában nem is igaz, amit gondoltunk.


Szöveg: Szabó Diána Lili
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 8. számában.
Kávéivás. Első kihelyezésemet egy bányatelepi gyógyszertárba kaptam. Minden reggel a gyógyszertárban találkoztunk a diszpenzár orvosaival meg egy bányász fiúval, Gazsival, a takarítónő szeretőjével, amikor épp nem volt sittbe (szolgálatban). Egyik alkalommal felkér az orvos, hogy vicceljük meg Gazsit. Tegyünk a kávéjába pilocarpint (4 keresztes méreg), mert attól folyni fog a könnye meg a nyála. Elővettem a VIII.farmakopeát, amiből kinéztük az egyszeri adagot, én mértem. Ahogy megitta a kávét, szegény Gazsinak nemcsak a nyála folyt, hanem mindene. Vagy a dózis volt rosszul kommunikálva, vagy Gazsinknak a szervezete volt lerobbanva, mivel pohárbetegsége is volt. Úgy 25 év múlva találkozom vele, meghívom egy kávéra, azt mondja sajnálom, de nem kávézom, se nem cigerettázom mióta kávémérgezést kaptam ott a patikában. Az egyik alkalommal elmesélem a családi orvosomnak a történetet, és mondja kár, hogy nekünk nem volt szerencsénk ilyen kávéhoz, mert ezért fáradunk, lihegünk, szedjük a rengeteg gyógyszert.

A gyógyszertár közvetlen szomszédságában volt a bánya kettes szektorának a könyvelői osztálya. Keskeny fal választott el az irodától, a falon volt egy kis lyuk, ott adtuk át a kávét 2 lei fejében. Egyik alkalommal a laboránsnőt megsértették valamivel. (Betanítottak egy kisfiút, hogy mondja a laboránsnőnek: Marika néni, van üres doboza? – Van. – Akkor szarjon bele.) Ezért a sértésért hashajtót tett a kávéjukba, mind a hét könyvelőnek. A baj ott kezdődött, hogy csak egy kerti WC volt, az is 10 méterre. Ott sor is vala.

Fehéret. Egy legény nagy hirtelenséggel bejön a patikába, lihegve kér 10 dk szódabikabornyút, (borjút). Én megkérdem: nem szódabivalybornyút akar? Válasz: nem, a fehéret kérem, mert apámnak ég bele.

Rózsika néni, a postás. Patikus úr, kéne valami gyógyszer, de olyan csúnya a neve, szégyellem kimondani. Pár perc noszakodás után kimondja, hogy baszkonál. Ja, mondom az nem baszkonál, hanem fasconal (faszkonál), nemrég jelent meg, azért nem szokott hozzá.



Eltalált. Bejön a patikába két cigányasszony. Hangosan mondja az egyik, hogy „az Isten áldja meg pecerájos úr, olyan jól eltalálta a betegségemre a gyógyszert". Mondom viccesen: "Juci engem jól megáldott az Isten, valamelyik szomszédja beperelt gyermektartásért". Erre megböki a társát. Te, az Vilma lehet.

Miért robban a gyógyszer, ha fordítva (jobbra) keverik. Helyettesíteni küldenek engem egy kisebb patikába, ahol a szomszédban lakott egy barátom. Mivel szabadságon volt, ideje nagy részét nálam töltötte. Megtanítottam, hogyan kell a cigerettát meggyújtani, ha nincs gyújtószereléke. Egy db gézre kálium-hipermangánt teszel, rá pedig két csepp glicerint, spatulával eldörzsölöd. Pillanat alatt meggyúl. Bombakészítés: 10 gr. üvegbe teszel hipermangánt, rá glicerint, jól bedugaszolod. Beteszed egy üres fiókba, pár perc múlva robban. Egy alkalommal mondja, hogy közeledik felénk egy csinos csaj, vicceljük meg. Hamar előkészítem a bombát, de a csinos csaj helyett egy öreg néni érkezik. Hirtelen a barátom kezébe nyomom a mozsarat meg a pisztillust. Elveszem a nénitől a receptet, látom magas vérnyomás, aszténia. Melléje állok, hogyha megtántorodna, fogjam meg, nehogy elessen. A bomba robban, én rászólok a barátomra, hogy megmondtam, hogy ne kavard fordítva. A néni: "gyógyszerész úr, vegye ki ennek a kezéből, mert még valami kárt csinál".

Meglátogatott a patikában egy ismerősöm, aki ötödéves orvostanhallgatónő volt.Pont akkor készültünk reggelizni,őt is meghívtam a lakomára. Mivel vendégem volt, én vállaltam a szakács szerepét. A vendég azt mondja nekem,hogy ha le akarsz venni a lábamról ne így probálkozz. Nem értettem,megkérdeztem, hogy miért mond ilyet.Hát, miket tettél abba a furcsa edénybe a gyógyszeres polcról Mondom,hogy a lábadról szeretnélek levenni, az a fehér por, az Ca Cl (konyha só), az olaj az ol helianti (napraforgó olaj), a furcsa edény az pedig köpőcsésze, amit már 5 éve használunk csak erre a célra és újonnan, itt vettük itt a patikában A rántottából evett. Idők múltával született két lánya, két unokája. Az egyik te vagy.

Katonaságom. A gyógyszerész asszisztensi technikum elvégzése után elvittek katonának. Volt egy épület, ami állt: két befektető szoba, egy kezelő szoba, egy iroda, egy gyógyszerraktár, egy vendégszoba (ami később az én szobám lett). Itt dolgozott két orvos, öt belső szanitár (szanitéc), akik az infermerián dolgoztak. 25-en terepen. Én lettem a főnök, mert megfeleltem a követelményeknek: először is szép írásom volt, másodszor hogy megtudta az orvos, hogy tudok pingpongozni.

Egyedül. Már az első hónapban megtanítottak mindenre – vérnyomásmérés, tüdőgyulladás felismerése, köldökön aluli és felüli bajok kezelése. Köldökön felül aspirin,_köldökön alul ricinus. Felhívták a figyelmem, hogy sok a szimuláns, nehéz kiszűrni a betegeket. Volt egy négyosztályos fiú, aki erre volt a legalkalmasabb. Oda se nézett, kiválasztotta a 15-öt az 50 jelentkezőből. Egy este behoznak egy beteget, kómában van. Telefonálok az orvosnak, hogy jöjjön, mert súlyos eset van. Azt válaszolta, hogy én oldjam meg. Többszöri kérésemre se jött be. Vérnyomásmérés, pulzus. Hallgatom a sztetoszkóppal, gondolom, egyéb nem lehet, mint tüdőgyulladás. Gyorsan a kezelés: penicillin, olem camforat 5ml injekció. A kámforos injekciót félig sem adtam be, már érződött a leheletén a kámfor illata. A baka morogni kezdett, majd halkan beszélgetni, lehet az injekció fájdalmától. Reggelre jól érezte magát. Az orvosom mondta, hogy ugye megmondtam. Mondtam igen, sikerült megállapítanom, hogy köldökön felüli betegsége volt.

Lábizzadás. A katonaságnál mindenkinek izzadt a lába. Ennek oka a műanyag lábbeli, higiénia hiánya, az instrukció (gyakorlat). Talán ez volt a katonaság legnehezebb, legkellemetlenebb része. Hallottam, hogy aki ganyélében (trágyalé) mezítláb tapos, annak megszűnik a lábizzadása. Volt egy gyógyszer, amit a kanca vizeletéből állítottak elő, metenamin. Mivel nekem is izzadt a lábam, magamon kísérleteztem. Bevettem 2 db tablettát, azt hittem, hogy kiégeti a nyelőcsövemet. Csak sok vízivással múlott el az a rettentő égés. Következett helyileg kipróbálni. Elporítottam és beszórtam a cipőmbe. Másnapra megvolt az eredmény, cseppet sem izzadt a lábam. Eltelt egy-két hét, berepedezett a bőr és hámlani kezdett. További kísérletezés után megszületett a használható lábizzadás gátló por, ami közel 50 éven át segített a rászorulóknak.

Hízókúra. Katonakollégámmal elhatározzuk, hogy meghízunk. Délben ételosztás előtt próbaételt kellett vegyünk, én a popotáról (tiszti konyha), ő az egység konyhájáról. Vagy ő, vagy én, de az infermeria területét nem szabadott elhagyni. Az étvágycsináló gyógyszert én kevertem: alcohol etilic 50 gr, aqua (a csapból), 25 gr sirogal ad 100 gr. Az történt, hogy elfogyott a sirogal, de volt sirogal efedrinnel (köhögéscsillapító hatású). Ebédről megérkezik Koszti remegve, falfehéren. Kérdem mi történt, válasz - majd megtudod. Többszöri kérdezősködésemre csak azt mondta, hogy majd megtudod. Gyorsan bekapom az étvágycsinálót, ebédelek, és rájöttem, hogy az efedrinnél túlléptem a dózist. Tehát megtudtam.

Véletlen felfedezés. Homlokfájásra panaszkodik a katona - novokaininfiltrációval kell kezelni, mivel katonának homloküreg-gyulladása nem lehet, de ha már panaszkodik, tenni kell valamit. Egyik alkalommal panasszal fordul hozzám egy katona, kit szintén novokainnal infiltráltam. Mondja, hogy mikor megnyomja az infiltráció helyét, a szeminél valami úgy csinál, hogy pák-pák, de fájdalma már nincs. Látom, hogy a szeme is vérmes. Hamar ellenőrzőm a novokainos dobozt (100 fiola egy papondekli dobozban), nehogy novokain helyett valami más pák-pákkos injekciót adjak be. Észreveszem, hogy több, mint fele a fioláknak üres (a gyár rosszul zárta a fiola tetejét, a kicsi lukon elpárolgott a fiola tartalma). Megállapítottam, hogy levegőinfiltrálással is kezelhető a katonai homloküreg-gyulladás.



Drága unokám, Zsuzsi. Leírtam neked ezeket a történéseket, hogy őrizd meg, és tedd el emlékbe, hogy majdan, mikor te is írod a tiédet, emlékezzél, milyen is volt nagyapád.

U.I.: Mamádnak meggyógyult az aranyere. A hó leszakította a hálót a madárkerten. 
Puszilunk Tata


A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 8. számában.
A korábbi cikkemet a Sárkány csillagképnél hagytam abba, az ő „feje” mellett található a Nagy Nyári Háromszög. Félreértés ne essék, ez nem csillagkép, hanem három olyan csillagkép három nevezetes csillagának együttese, ami csak nyáron látható. Lehet gondolkodtatok már, mit jelent a csillagászati nyár/tél, nos ha fent van valamelyik nevezetes együttes, megállapítható az évszak. A fent említett háromszög tagjai pedig az Altair-Deneb-Vega, három viszonylag könnyen felismerhető csillagkép legfényesebb tagjai. Fontos viszont kiemelnem, hogy a háromszög nagy része a Tejútra esik, tehát nagyon tiszta égbolt esetén nehezebb elkülöníteni („túl sok” a csillag).

Gyorsan a Tejútról (galaxisunk Földről látható része). Ez egy fényes sáv az égbolton, ami egyszerűen gyönyörű. Sajnos a fényszennyezés miatt ritkán látni, de vidéken, illetve ahol nincs település, pl. az északi sarkon, sivatag, tenger közepén a legszebb. Mi egy spirálgalaxisban élünk (nyugi, nem a közepén), ami korong alakú, erre merőlegesen kevés csillagot, a korong karját nézve sokat láthatunk. Ráadásul a csillagok egymásra vetülve egy sejtelmes, ködös hátteret adnak, amire bármilyen távcsövet irányítva újabb ezer és ezer csillagot láthatunk a millióból. A Tejútnak elég undi története van, nagy mellű tehenészlányoktól kezdve, királyokon át, istenek véréig mindenféle sztorit hallhattam róla. Ám mivel a görög mitológia uralja az eget, röviden annyit, hogy Herkules csak félisten volt, isteni sebezhetetlenségét Hérától kapta (mint emlékeztek, nem bírta a kölyköt), akinek mellére rakták álmában. Most komolyan, meglepődtek, hogy felkelt és ledobta? Erre jó sok tej kifolyt és tá-dáá. Tejút. Pfúj.

A Deneb a Hattyúhoz (Cygnus) tartozó csillagocska. Amolyan szuperóriás, ami reggelire égetné el a Napunkat. Van néhány érdekes köde, csillaghalmaza, de ezeket csak erősebb távcsővel látni. Ha lesz szabad szemmel látható köd, szólni fogok. Egyébként van saját meteorraja is, azaz hullócsillag-időszaka, augusztus 3–25. között, valamint október elején. A hattyút nagyon szerették a régiek (lehet megenni), ezért több monda keringett róla, pl. hogy Zeusz egy csaj miatt (milyen meglepő) változott át hattyúvá, de királyokat, Orpheust is átváltoztatták hattyúvá. A szomorúbb történet az volt, amikor a napisten fia, Héliosz egy nap lenyúlta apja kocsiját (Napszekér - az ókor Teslája) és nem tudta irányítani, így majdnem belezuhant a Földbe. Zeusz, aki valamiért hol ki akar nyírni minden embert, hol nem, most az utóbbit választotta és kilőtte a szekeret. Ebbe viszont belehalt a srác. Testvére, Cygnus (spoilerveszély!) napokig kereste a maradványait, ami annyira meghatotta az isteneket, hogy felemelték csillagképpé. Ne igyál és vezess. Főként ne Napszekeret. Apollón isten madara egyébként, ezért valószínű, hogy neki is köze van az egészhez. Ráadásul mint madár, lehet, hogy Herkules hatodik munkájának részét is jelöli (Stymphalian madarak = Sas, Hattyú, Lant).

Az Altair a Sas (Aquila) csillagképhez tartozik. Ugyebár Zeusz folyton elszórta a villámait, valakinek össze kellett szednie őket, a Sasnak. Ráadásul egyszer egy embert is fel kellett vinnie, egy bizonyos Ganümédészt; s mint a homoszexualitás nem új keletű, s a sasnak csak egyvalaki parancsolt, kitalálhatod, ki kérte. Bezzeg a nőknek átváltozik, meg elrabolja a szívüket (többnyire nem csak azt), szegény srácot meg csak felkapatta, s így lett a hercegből az istenek pohárnoka. Aztán a sas nyugdíjba vonult az égre, más források szerint Ganümédészt tisztelték meg a csillagképpel. Ha ismerős Prométheusz, aki a tüzet és a tudást adta nekünk, embereknek (Titánként semmi oka nem volt rá, hogy védjen minket, mégis megtette), Zeusz pedig azzal büntette, amiért nem hagyott minket bután, hogy minden nap kitépje a máját egy sas. Herkules szabadította ki, aki a sast valahogy megölte és azt felemelték az égboltra. Májusban és Júniusban van csillaghullása.

Mai utolsó csillagképünk a Lant lesz (Lyra), amelynek legfényesebb csillaga a Vega. Orpheus (híres dalnok volt) a lantja segítségével bárkit és bármit meg tudott szelídíteni, még az alvilág őreit is (Cerberos), Hádészt és Perszephonét, akik engedték, hogy visszavegye halott kedvesét, Eurüdikét az élők közé. Ő volt az első és utolsó, akinek ilyet engedtek.

Persze ott volt az a fránya kikötés, hogy nem nézhet vissza, ne aggódjon, felesége követni fogja. De visszanézett, s így örökre elvesztette. Bánatában soha nem nősült meg újra (a fiatal férfiak társaságát ezért nem vetette meg), sőt, még az isteneket is megvetette, kivéve Apollót, saját napistenét (Apollo kb. a római Héliosz). Minden nap imádkozott a felkelő naphoz, csakhogy rosszkor volt rossz helyen… Hogy is mondjam…

Szó szerint letépték a fejét. Ráadásul nők, akik a saját vallásukat előbbre valónak tartották, illetve megvetették Orpheusz életmódját (pedig a felekezeteik nőkből álltak, csak nőkből...). Bacchus, azaz Dionüszosz ismerős? Az édes, drága borok istene? Meg a szórakozásé? Na ő volt az ókor legdémonibb lénye (a titánok után). Követőit „dühöngőknek” nevezték, mert addig táncoltak, míg minden gátlásuktól megfeledkeztek. Ez vagy orgiába torkollott (ezt úgy képzeljétek el, mint a boszorkányszombatokat), vagy gyilkosságba. Szegény lantosunk teste külön utat tett meg, szinte istenként tisztelték, még saját jósdát is kapott a feje! A lantját pedig a múzsák vitték fel az égbe, ezzel tisztelték meg az az embert, aki olyan szépen énekelt, hogy még a az istenek is megkönnyezték, az egyetlent, aki értette a természet és az állatok nyelvét. Áprilisban vannak hullócsillagai.


Szöveg: Zajkás Petra
Illusztráció: Fekete Aimie

A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 8. számában.
A legtöbb emberi kapcsolatra érvényes, hogy a birtoklási vágy visszatetszést kelt a másik emberben. A kontrollálás megjelenésével átrendeződnek az emberi viszonyok; többé nem partnerként tekintünk a másikra, hanem, mint életünk gyűjteményének egy darabjára, amivel csak mi rendelkezünk. Elmosódnak a másik személy határai, személyiségvonásai, és vagy megtörik és felveszi a ránk jellemző attitűdöket, vagy a dacos passzivitásba visszavonulva egy lélegző tárggyá lényegül át. John Fowles krimije, A lepkegyűjtő egy ilyen párharcot mutat be, ahol nemcsak lelkileg telepszik rá a férfi főhős a nőre, hanem elrabolja és bezárja egy előre berendezett kalitkába, amit a lány, Miranda ízlésének megfelelően rendez be.

Akár a könyvet vesszük kezünkbe, akár a Centrál színház előadását tekintjük meg, minduntalan felötlik bennünk a kérdés, vajon ki is a rab és ki a rabtartó? Noha Miranda (Ágoston Katalin) elvesztette saját életének irányítását, egy olyan férfi kezébe került, aki talán soha nem is volt ura cselekedeteinek. A férfi főhős látszólag egy jelentéktelen, szolgalelkű kishivatalnok, akin úgy ülnek társadalmi osztályának tipikus személyiségjegyei, mint penészfoltok a kenyéren. Ferdinand Clegg (Bereczki Zoltán) egy súlyos, társadalmi és szexuális neurózistól sújtott schizoid pszichopata, akire levakarhatatlanul tapadt rá nagynénjének ódon kispolgári korlátoltsága. Beszűkült világán az a hatalmas összeg sem képes segíteni, amit a lottó főnyeremény nyerteseként vitt el. Nem tud mihez kezdeni a váratlan nyereménnyel, úgy gondolja, ha minél nagyobb luxust teremt a lány körül, annál nagyobb az esélye rá, hogy végül viszonzásra talál szerelme. Ferdinand gyökeres ellentéte annak, amit a művésznövendék Miranda képvisel; kifogástalan lepkegyűjteménye noha rendkívül páratlan és egzotikus példányokat tartalmaz, mégis a halál bűzétől terhes. Amíg Ferdinand befelé él, birtokolni akarja a világ szépségeit, addig Miranda kifelé él, és rajzain keresztül saját magát tárja a világ elé. A férfinak pusztán az az egy képesség adatott meg, hogy felismerje a szép és értékes dolgokat, ám mivel kapcsolatot nem tud létesíteni a világgal, nem képes azt gazdagítani sem. Saját ürességét próbálja betömni azzal, hogy fogva tart egy élettel teli, lélekben gazdag fiatal lányt. Gondolhatnánk, hogy biztos testi kielégülést is keres Mirandánál, ám mind a könyv, mind Bereczki Zoltán alakítása remekül visszaadja azt a bűntudattól és elfojtott vágyaktól feszengő figurát, akit manapság leginkább csak a szigorúan vallásos fiúiskolákban tudunk megtalálni.



Noha a történet elején a legnagyobb alázattal viseltetik a férfi Miranda iránt, próbál kedvére tenni, hogy minél otthonosabban érezze magát, később a lány lelki ellenállásának gyöngülésével Ferdinand megerősödik, kikerül a lány bűvköréből, s megszállott rajongásának halványulásával ténylegesen átveszi az uralmat. Ahogy fokozatosan veszti el Miranda a reményt, úgy válik egyre érdektelenebbé fogvatartója számára. Ez a jellemváltozás inkább csak a napló formában íródott regény cselekményében követhető végig. Bereczki alakítása hitelesebben adja vissza az írott forma szereplőjének rezdüléseit, amit nagyban megkönnyít és időszerűvé tesz a videoblog formájában rögzített monológ. A színpadi változatból hiányzik Miranda belső világának bemutatása, hiszen őt csak a Ferdinand-dal lefolytatott párbeszédeiből ismerhetjük meg. A könyv rá eső naplórészleteiből kiderül, hogyan viszonyul a jelen állapotához, milyennek tartja a fogság előtti énjét és min változtatna azután, miután kiszabadult börtönéből. Írásait testvérének, Minny-nek címezi, ezzel is próbálja eltávolítani magát a borzalmas jelentől. Levélnaplójából kiderül, hogy mennyire taszítja Ferdinand szűk látókörűsége, rugalmatlansága és a világ szenvedéséhez, problémáihoz való közönyös hozzáállása. Úgy érzi, az ő életerejéből táplálkozik a férfi, szándékosan kényszeríti arra, hogy szeszélyesen viselkedjék vele, mivel ez szórakoztatja. Egy napfénytől elzárt befőttesüvegben verdeső lepkének érzi magát, akit nem sokára ki fognak preparálni. Számba veszi emberi kapcsolatait, és rádöbben, hogy még a gyakran alkoholhoz nyúló, törtető, mindenki előtt felvágó anyja is szerethetőbb lény elrablójánál. Sokat elmélkedik egy közeli művész barátjáról, bizonyos G. P.-ről és kettőjük viszonyáról; sorra veszi azokat a pontokat, amikben az ő hatására változott meg a világnézete, és jut ideje a nála húsz évvel idősebb festőt is kielemezni. A fogság egyfajta megalkuvásra kényszeríti Mirandát, a napok előrehaladtával egyre jobban bánja, hogy nem fogadta el G. P. közeledését, pusztán azért, mert nem találja fizikailag vonzónak. Felértékelődnek benne azok az emberi kapcsolatok, amelyekből személyiségét építő kritikát kapott, mivel Ferdinand bárgyú hajbókolása és hozzá nem értése a világ dolgaihoz és a művészethez teljes mértékben letaglózza. Furcsamód azonban mégis közel kerül valamilyen szinten a férfihoz, bár tudja, ez csak a körülmények kényszerűségéből adódik, a Stockholm-szindróma azonban őt sem kerüli el. Próbálja megérteni a férfit, belehelyezkedni az ő helyzetébe, ami ugyan nem sikerül teljes mértékben, de ahhoz elég, hogy szánalmat, sajnálatot ébresszen benne lelki nyomorúsága miatt. Mint két vándor a pusztában, akiket csak az azonos útvonal köt össze, ám hiába keresik az oázist, az nem nyújthat számukra közös életet.



Az alagsori pincehelyiség a sírhely metaforája. Ferdinand Clegg a sír nyílásánál őrt álló pók módjára szívja ki emberméretű pillangójából az életet. Egocentrizmusában fürödve nem képes észrevenni, hogy ezen cselekedetével pont azt a lényt pusztítja el, aki állítólag számára a legkedvesebb. Birtoklási mániája annyira nem ismer korlátokat, hogy inkább megölné a lányt, mintsem elveszítse őt. Bár fizikailag uralkodik a lány felett, mégis egyfajta támaszt keres benne, azt a törődést, amit ő nem kapott meg gyerekként az édesanyjától. Kikényszeríteni azonban nem tudja Miranda szerelmét, de elfogadni sem tudja a lány – manipulatív célú – felajánlkozását sem. Ferdinand pont attól az intimitástól, szeretettől fél, ami után annyira vágyakozik. Vajon mi állhat e kettősség mögött? Az attól való félelem, hogyha elfogadja Miranda kezdeményezését, romba dől netán a benne kialakult kép az eszményi nőről? Vagy saját reakciójától, a kiszabadulásra váró, megrekedt szeretetéhes kisfiútól? Esetleg attól, hogyha valóban megszereti, többé nem állhat ellen a lány kívánságának és szabadon engedi? Lehet-e szeretni valakit úgy, hogy nem tartjuk tiszteletben az egyik legalapvetőbb emberi jogát, a szabadságot, ellenben minden más kérésének, szeszélyének eleget teszünk? Milyen szeretet az, ami végignézi, hogyan szenved a szeretett lény? Súlyos kérdések ezek, melyeket felébreszt bennünk a mű. Izgalmakkal teli krimi és pszichológiai hullámvasút Fowles szerzeménye, melynek végén kiderül, van-e kiút Miranda számára, s ha igen, ez hogyan befolyásolja további életét és Ferdinand-hoz való viszonyát.


Szöveg: Maár Melinda
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 8. számában.
Megváltozott a világ. Az emberek döntő többségének élete már nem egy lassú mederben folyó, lineáris utat bejáró történet. Persze korábban is rögös volt, hiszen a szüleink és nagyszüleink életét és sorsát háborúk tépázták, rendszerek váltották egymást, amelyekhez mindig alkalmazkodni kellett, pártok jöttek amelyek eltérő nézetek mentén befolyásolták életüket. Azonban mégis úgy érzem, hogy nyugodtabbak, megfontoltabbak és csendesebbek voltak. Nem arról van szó, hogy a “korral nemesedtek”, egyszerűen nem érte őket annyi inger, mint minket, Y és Z generációs fiatal felnőtteket.

A mi életünkben egyetlen dolog állandó, és az a változás. Minden változik, külön tudományággá, az egyetemeken pedig külön tantárggyá avanzsálták ennek vállalati szintű menedzselését. Véleményem szerint mindenkinek hallgatnia kéne változásmenedzsmentet, mert egyéni szinten az életünkre vetítve is rengeteget tanulhatunk belőle. (Kéretik nem engem átkozni, ha megnő emiatt a heti óraszámotok, én csak jót akartam, de tényleg)

Szerintem egy ember attól válik sikeressé, ha kézben tartja az életét, legyen szó munkáról, szórakozásról, magánéletről. Az életünket pedig kézben tartani, menedzselni valójában nem sokban tér el egy vállalat vezetésétől. Az én “élet-vállalatom” fontos része, hogy megfelelően gazdálkodjak az anyagi keretemmel, betartsam az általam felállított értékrendet, az “én-policy”-t és általában ne keveredjek olyan ügyekbe amit a rendőrség/bíróság, vagy bármelyik erőszakszervezet elítélendőnek tart. A “élet-vállalat” azonban egy dologgal tovább bonyolódik a hagyományos értelemben vett cégekhez képest, ez pedig a magánélet.


Ki ne akarna boldog lenni az életében? Ahogy a cégeknél is működik, tűzhetünk ki rövid távú célokat: teszem azt, összejöjjön az egyéjszakás kalandom, vagy megvalósítom Barney Stinson álmát, a “tökéletes hetet” (aki nem tudná, miről van szó, óvatosan közelítse meg a témát, mert bántó lehet, főként női olvasóink számára). Felállítunk középtávú terveket, mint például találni magunk mellé egy értékrendben és elvárásokban hasonuló társat, vagy hogy ne kövessük el újfent ugyanazokat a hibákat, mint korábbi kapcsolatainknál. Tehát az “élet-vállalatunkat” tapasztalati úton fejlesztenünk kell, hiszen ha ezt nem tesszük, megragadunk egy bizonyos szinten. Ez eredményezheti, hogy életünk korai szakaszában kialakuló pénzügyi nehézségeink megmaradnak, vagy rossz kapcsolatokból rossz kapcsolatokba szállunk át csak azért, mert nem vagyunk hajlandók belátni saját hibáinkat, nem merünk szembenézni a problémákkal.

Amíg ezeket az akadályokat nem küzdjük le, esélyt sem adunk magunknak arra, hogy hosszútávú céljainkat elérjük. A következő sorokat “élet-vállalatunk” (véleményem szerint) egyik legmagasztosabb céljának elérése szentelném: a modern kori házasságra. De ki vagyok én, hogy a házasságról beszélek a nagyközönségnek? Csernus, Müller, Popper, talán valami önjelölt könyvír(at)ó celeb? Erről szó sincs, én csak egy egyszerű férfi vagyok.

Ha öt évvel ezelőtt a baráti társaságunkban valaki azt mondja, hogy én leszek az első, aki a házasság kötelékébe lép, kánonban röhögjük körbe. Én tipikusan az a srác voltam, akivel az ember nem akarta leélni az életét. Vadorzó voltam, eltűntem napokra (az aktuális partnerem radarjai elől), “virágról-virágra” szálltam és gyűjtögettem a “nektárt” szorgosan. Tehát nagykanállal habzsoltam az életet és nem ijedtem meg a kétes kalandoktól sem, legyen szó több lányról, több fiúról, vagy ennek bármilyen permutációjáról. Mondhatni (szépen fogalmazva) felkészítettem magam a nagybetűs életre. Több hosszabb – éveken át tartó – kapcsolatom volt, aminek során mindig arra törekedtem, hogy tökéletesítsem önmagam és az általam felállított ideál képét. A célom az volt, (inkább tudat alatt, mert hogy határozottan kitűzve nem volt, az biztos), hogy ha majd eljön az ideje, akkor egy számomra tökéletes nő tökéletes társa legyek.

Az előzőekben taglalt kalandokat végigzongorázva valahogy csak-csak ember lett belőlem. Fontos leszögeznem, hogy ha visszatekintek nincs semmi, amit megbántam volna, és ez kifejezetten fontos. Minden, a társadalmi normákhoz viszonyítva “szégyenteljes” tettem a saját egyéni és páratlan jellememet fejlesztette. A mai világ arról szól, hogy nincs gátja egyediségünk kiaknázásának, és mi vagyunk az a korosztály, aki először képes igazán és őszintén elfogadni a korábban kialakított társadalmi normáktól való eltérést. Ezzel a lehetőséggel élnünk kell, mert hiszem, hogy egy jobb, egyenlőbb és sikeresebb világot építhetünk ezáltal (bocs, elkalandoztam).

A párválasztás bonyolult. Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy nem bírnak egyedül maradni, ezért inkább belemennek rossz kapcsolatokba. Nem azzal van a bajom, ha valaki nem jól választ, mert ezt nagyon nehéz előre megmondani, hanem azzal, aki elhiteti magával meg a párjával, hogy jó az úgy, ahogy van, pedig valójában belül feszeng. Én azt tartom egészséges és ideális kapcsolatnak, amikor szabadnak érzem magam, és én önszántamból akarom, hogy a másikkal legyek, mindenféle külső hatás/befolyás/vélemény nélkül. Óriási a különbség aközött, hogy valakivel együtt akarok lenni, vagy pedig vele vagyok, mert most én őt sajnálom/szánom/óvom stb. Ezzel a saját f@rkunra csapjuk az egérfogót (már bocs). El kell telnie egy-két hónapnak, és ha nem vagyunk egy hullámhosszon, akkor szépen tovább kell lépni. El kell fogadni mindkét félnek, hogy ez így helyes és így ésszerű. “Ne raboljuk egymás idejét.” Ami két hónap után nem működik, az két év után sem fog, ha pedig valahogy mégis egymás mellé csiszolódnak, akkor addig már rég kiég mindkét ember, és csak azt fogja látni a másikban, hogy miként nehezítették egymás életét. Persze előfordul, hogy egy tragédia, súlyos probléma vagy valamilyen csapás következik be valamelyik fél életébem, és mint derült égből a villámcsapás, tesz mindent rövid idő alatt tönkre, de az ilyen esetekben azt gondolom, hogy az egyetlen magyarázat az lehet, hogy a sors így akarta. Fogadjuk el és lépjünk tovább. A sírás nem vezet sehová és lássuk be, hogy ha két ember valóban szétválaszthatatlan, akkor nincs az az akadály ami közéjük állhatna.

Szóval én voltam a srác, akit elképzelni sem tudtak egy elkötelezett, határozott, felbonthatatlan és örök érvényű kapcsolatban, ergo házasságban. De a jellemem fejlődött folyamatosan, a régi dolgaimat idővel elhagytam (megnyugodtan, beértem), és eljött az “élet-vállalatomban” az a fázis, amikor az öngondoskodás az önpusztítás elé került. Amikor ezt felismertem, szerencsémre pont egy olyan időszak volt az életemben, amikor egyedül éltem, így senki nem befolyásolt, nem gyakorolt rám külső hatást, ami formálhatta volna a véleményem. Nem volt kapcsolatom, csak magamnak éltem, és ez egy remek alkalom volt, hogy számot vessek a múltam és jövőm felett. Ajánlom mindenkinek egy relatív rövid időre – néhány hónapra – legalább az egyedüllétet, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni, nem kell kapcsolatból kapcsolatba esni. Hónapokon át egyszemélyes brainstormingot tartottam arról, hogy merre tovább, mit akarok elérni az életben, milyen kapcsolatra vágyom, és milyen a számomra a tökéletes társ. Paradox dolog az életben, de valójában az egyedüllét vezetett el oda, hogy megtaláltam az Igazit.

Eltelt azóta három év, és én itt állok a házasság kapujában. Tudjátok, mi volt a legnagyobb tanulság? Hogy nem a kor és az idő az, ami befolyásolja egy kapcsolat megérését a házasságra, hanem a társ. Hiába vagytok együtt öt éve, ha a kapcsolatotok még mindig egy helyben totyog (abból nem lesz előrelépést, bocsi), és lehettek mindössze pár hónaposak, ha jókor, jó helyen találtok egymásra, közösek a célok és az álmok, és képesek vagytok (nem csak a szerelem hevében – nők rózsaszín ködnek hívják) megtenni mindent a másik félért, akár a saját magatok háttérbe szorításával. Én minden kapcsolatomban önző voltam… Eddig. Ma már a szerelmem mellett nem vagyok az, és ez is azt mutatja (meg egyébként rengeteg más apró dolog), hogy a helyére került az életem. Bátran mondhatom, hogy boldogan kötöm össze vele az életem.


A házasság. Két alaptézist tartok: szent és halálig tart. Ma már a válás egy normális, bevett szokás. Hiszen minek maradjunk azzal az emberrel, akivel elindultunk egy közös úton de menet közben eltévelyedtünk, elkanyarodtunk, megváltozott a világnézetünk, felismertük a másik hibáit és rájöttünk, hogy ezekkel mi nem tudunk azonosulni? Valóban, rengeteg impulzus ér minket, változik a környezetünk, ami pedig befolyásolja az életünket. Emiatt valóban könnyű elszeparálódni a társunktól, és ez vezetett oda, hogy senki nem botránkozik meg ma már a váláson. Én viszont ellenzem, méghozzá igen egyszerű okból kifolyólag: ha elhatározzuk magunkat valaki mellett, azt vegyük is komolyan! Ha tartozunk valakihez, akkor közösen kell lépnünk, közösen kell döntést hoznunk és egymást segítve kell a közös életünk felett rendelkezni. A döntéseknél mindkét félre szükség van (legalábbis a meghatározóknál mindenképp). Ha egy kapcsolat pedig eljut abba a fázisba, hogy a két fél közül valamelyik állandó jelleggel alárendelt szerepet tölt be, ne csodálkozzunk, hogy robban a bomba. Jöhet a megcsalás, kialakulhat agresszió, más örömforrás után néz az ember legyen szó alkoholról, kábítószerről, szerencsejátékról, hogy csak a “legkedveltebbeket” említsem. Az egyenlőség a kulcs. Nem vagyunk többek a másiknál, például mert mi több pénzt viszünk haza (az a fránya pénz, ha lehetne, eltörölném, az a világ bajainak egyik legnagyobb forrása). De nagyon fontos, hogy küzdenünk kell a másikért. Minden nap meg kell tenni a szerelmünkért egy öleléssel, egy csókkal, néhány kedves bókkal. Persze a kapcsolatok elején ez még teljesen természetes, de tíz év után is az? Én azt látom, hogy nem. Először csak az evés előtti “jó étvágyat, szerelmem” maradozik el, később pedig a hazaérkezéskor a puszi, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincsen semmi közös az éltünkben. Ezeknek az apró kis “rituáléknak” hatalmas jelentőségük van, hiszen a kapcsolat létesítésére szolgálnak. Ha megtartjuk a szokásainkat, felfigyelünk a másikra. Ne essünk abba a hibába, hogy megszokjuk a másikat, és szép lassan elfelejtkezünk arról, hogy miért is vagyunk együtt. Próbáljunk minden nap beleszeretni egy picit a másikba. Ez egyre nehezebb feladat, de ezzel elérhetjük, hogy olyan idős pár legyünk, akik még 60 évesen is fogják egymás kezét.

A másik elengedhetetlen dolog egy házasság működéséhez, hogy szentelünk időt egymásra. Ez a házasságok elején persze jóval könnyebb, de meg kell tudni ezzel birkózni egy csepp élet mellett is. Amikor a kis család egy újabb fővel bővül, akkor átrendeződnek a prioritások, és azt látom, hogy sokan elfelejtkeznek önmagukról, de legfőképp a társukról. A házasság működésének mozgatórugója a közös élmények. Amíg a társak képesek újdonságot adni a másiknak, amíg képesek meglepetést okozni (pozitív értelemben), és szentelni egymásra elég időt, addig melegen tudják tartani a kapcsolatukat, addig nem kell félni a kihűléstől. Nagyon szép dolog szeretni a másikat, de meg kell neki mutatni, ki kell tudni szakítani őt a szerelemmel a szürke hétköznapok sodrásából.

Véleményem szerint a házasság tehát három alappilléren nyugszik: az egyenlőségen, a kommunikáción és a közös élményen. Én férfi vagyok. Sok dolgot vélhetően máshogy látok, mint a nők. A fent leírtak egy része saját bőrön, de jó része más kárából lett tanulva. Nem kell mindenben egyetérteni, nem várok egyöntetű elfogadást, de azt kérem mindenkitől, hogy gondolja végig ezeket a sorokat és törekedjék arra, amire én: legyen a házassága szent és örökké tartó.


Szöveg: Szaknyéri Vendel
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 7. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com