Tavaly Márciusban Scott Kelly és Mikhail Korniyenko 342 nap után tértek vissza a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) fedélzetéről. Ez a két férfi önkéntes kísérleti nyúl volt, az űrutazás hosszú-távú hatásaira voltak kíváncsiak. 2016 márciusára ígérték az első szuborbitális pornófilmet is, de hát be kellett érnünk ezzel.

Most megpróbálom velősen összefoglalni az űrhajózás hosszabb-rövidebb távú hatásait:

  • nyirokrendszeredet tropára vágja;
  • csont- és izomrendszeredet leamortizálja;
  • pszichédet cafatokra szedi. 

Mégis miért akarnak akkor felmenni az emberek? És miért akarnak visszamenni? És egyáltalán mit csinálnak ott fent egész nap? Technikailag naponta 16 napfelkeltét látnak, az egész nap alatt 24 órát értek… Először is tisztázzuk, hogy miért volt különleges a fent említett egy év: az átlagos kinttartózkodás 5-6 hónap, egyébként ennél rövidebb időre is fel lehet menni, például műholdakra. Az ISS, ahogy a neve is takarja, egy nemzetközi együttműködésnek köszönhetően épült állandó asztronauta-lak, ahonnan kutatják az űrt meg minden. Mármint tényleg mindent, bizonyos bacikat például a külső felszínén hagytak élni, aztán nagy meglepetésünkre, ezek az extremofil élőlények túlélték a sugárzást, oxigénhiányt, hőingadozást stb. Szóval mindenfélével foglalkoznak.


Nos, akiről én olvastam nemrég egy cikket (Marsha Ivins, ötször ment fel), ő mesélte, hogy a reggelek azzal kezdődnek, hogy „Úristen, kié ez a kéz? Ja, az enyém.” Az űrhajón ugyanis nincs fent vagy lent, egy hálózsákban alszanak, amit gyakorlatilag bárhová rögzíthetnek. Ebbe azután lekötözik magukat és a fejüket is rögzítik, másképp nem tudnának pihenni. De a karokat nem mindig rögzítik, úgyhogy azok reggel ott lebegnek, hogy csá, itt vagyok és a gravitációs vonzás hiánya miatt nincs is súlyom, szóval jöttem a frászt hozni rád. Egyébként ha szeretsz aludni, ne hagyd el a Földet. Meg van szabva egy 8 és fél órás pihenő mindenkinek, ebből átlagosan hatot alszanak át. Ugye a tested még megszokná azt, hogy nincs súlya (persze közben leépíti az izmaidat), viszont a cirkadián ritmus értelemszerűen felborul.

Létezik egy szindróma, a SAS (Space Adaptation Syndrome), ami röviden összefoglalja, hogy milyen tünetei lesznek egy piruló űrszűznek. Ez az adaptációs idő lecsökken, minél többször jár valaki az űrben. Gyakorlatilag arról van szó, hogy nincs a belső fülnek gravitációs ingere, így a fej állása egy nagy kérdés marad. Ennek eredménye: hányinger, fejfájás, szédülés + pszichoszociális zavarok – eleinte letargia, majd izoláció miatt szorongás. Szorongás miatt alvászavarok… Ráadásul az utasok panaszolták, hogy villanásokra, tűzjátékszerű fényekre ébrednek, amelyek feltehetően a kozmikus sugárzás miatt vannak (felgyorsult, nagy energiájú részecske, ami becsapódik bármibe – hosszabb távon ez a legnagyobb veszélyforrás odakint). És persze a fejfájás az első napokban normális, a test vízterei egyenletesen oszlanak el, értsd több vér és nyirok kerül mindenhova. Természetesen vannak, akik bárhol képesek aludni, beszámoltak már horkoló űrhajósról is.



Sikerült kiszabadulnod, ideje kilebegni a mosdóba. Kettő darab mosdó van az állomáson, és általában öten vannak rajtad kívül, legyél hatékony. Most dől el, hogy érdemes volt-e kiképezni téged. Célozni kell. Egy körülbelül 15-20 cm átmérőjű fedeles csőbe mehet a kettes számú, egy hosszú, sárga tölcséres csőbe pedig az egyes számú. Mindkettő gyakorlatilag egy porszívóra van rákötve, hogy segítsen. De ez nem csinál tökéletes vákuumot, szóval tényleg célozni kell, különben mindenhova menni fog belőle. Egy apró érdekesség: a sárga tölcsérnek van kicsi, közepes és nagy változata. Nem volt még a történelemben olyan űrhajós (nők is), aki nem a legnagyobbat kérte elsőre. Ilyenkor persze jött egy felülbírálás, hogy valóban akkora-e, amekkorának mondja magát (gondolom, rakétaméreteket mondtak be), így nagyon ciki lett az egész és mostanra azzal viccelődnek, hogy három méret van: nagy, óriási, gigászi. A méret a lényeg jelen esetünkben, hiszen ha túl nagyot viszel magad-dal, a pisi gyakorlatilag visszafolyik oldalt és ott fog keringeni körülötted, ami egyáltalán nem olyan, mint egy hógömb.

S ha már itt vagyunk, pár szó a menstruációról: amikor az első (amerikai) női asztronauta 1983-ban egyhetes küldetésre ment az űrbe, s a személyes csomagját állították össze, megkérdezték tőle, hogy menstruáció esetén elég-e 100 darab tampon. Tájékoztatásul mondom, hogy ez sok, ez túl sok, és a fickó, aki ezt kérdezte a NASA-nál dolgozott. Mi alapján számolta ki ezt? Valószínűleg azt hitte óránként kell cserélni – vagy épp litereket vérzünk. Egyébként jogos félelmekről volt szó, az orvosok a retrográd véráramlástól féltették a nőket, azaz ha nincs gravitáció, mi segítsen eltávolítani az elhalt méhnyálkahártyát és terelni a vért, akkor az majd szépen visszakúszik és tüneteket okoz.

Gyakorlatilag „lesz, ami lesz” zajlott az első „űrmenszesz”. Kiderült, hogy olyan szinten hormon által befolyásoltak a méhfal erei, hogy az űrben zajló folyadékredistribúció semmilyen hatással nincs rá. A méhfal görcse pedig segít az eltávolításban. Persze, hogy hosszabb távon mi lenne, lásd Mars-projekt, az kérdéses. Nem is a vértől félünk, hanem attól, hogy pontosan hány betétről, tamponról beszélünk (nagyon kevés hely van fent), hány liter vízről, ha mosható betétről vagy intimtölcsérről beszélünk, vagy épp hány tablettáról, ha fogamzásgátlással szüntetnénk meg a menstruációt. És nem jöhetsz most a progeszteroninjekcióval, mert osteoporózist okozhat, aminek eleve ki vannak téve az űrbeliek – havonta akár 1% csontot veszthetnek, ha nem edzenek. Amire ki akarok lyukadni, az nem az, hogy ne küldjünk nőket a Marsra – hanem hogy hogyan oldjuk meg a természetes folyamatot. Én a mosható bugyira szavazok, de a NASA-nak hiába írtam, hogy bugyit szeretnék küldeni az asztronautáiknak.

Ok, sikeresen kikeveredtél a mosdóból. Egyébként az astronauták öblítés nélküli szappanokat használnak a mosakodáshoz, és az edzések miatt naponta kétszer is „zuhanyoznak”. Most jön az edzés, jól sejted. Nem kell átöltözni, persze le fogsz izzadni, de nincs hol tároljuk a szennyest vagy épp kimossuk. Hazafelé kidobhatod elégetni a többi szeméttel. A csontjaidat és izmaidat alig használod, tehát ellustulnak, sorvadnak. Na most ez esztétikailag sem az igazi, de ugyanez a szívvel is megtörténik, ami már komoly veszéllyel járhat. Éppen ezért az asztronauták napi kétszer edzenek, rugós szalagokkal kötik hozzá magukat a futópadokhoz vagy egyéb eszközökhöz. Egyáltalán nincsenek súlyzók, mivel nincsen súly – minden rugós.



Nyomás dolgozni, kutass, ültess, csináld, amiért fizetnek és amiért letettél vagy két diplomát. Ja, hogy csak orvosid van? Jaj, de édes, na menjél szépen és tegyél le egy mérnökit meg valami hasznosat. Komolyan így történik. És általában nem elég angolul tudni, orosz is kell, ők viszik a legtöbb embert és rengeteg eszközt is. Sokuk pilóta, aki gyakorlatilag a jogsit később kapta meg, mint a pilótaengedélyét.

Reggelire nem volt időd, mivel a klotyót pucoltad magad után, így alig várod az ebédet. Nehogy azt hidd, hogy korábban leléphetsz, minden élőben megy. Ha valamit rosszul csinálsz, azt néha az egész világ láthatja a kamerákon keresztül.

A kaja dehidratált, gyorsfagyasztott, a korai időszakban van friss is, például gyümölcs. Nincs hűtő, de van mikród. A só és a bors is krémállagú, különben szétszórnád a semmibe. Nagyon sokat fogod használni az ízesítőszereket, mivel a folyadékáramlás az orrban is megnő és szinte eldugul, így a kedvenc ételeid kiábrándítóan íztelenek az űrben.

Délután megint dolgozol, majd edzel, aztán ha van egy kis szabadidőd, foglalkozhatsz a hobbiddal – bámulhatsz ki az ablakon, hallgathatsz zenét, edzhetsz, olvashatsz, beszélgethetsz a családdal, nézhetsz filmeket. A hétvége is szabad, különben sajnos bekattannál, és ezt nem hagyhatjuk.

Annak ellenére, hogy többen beszámoltak arról; ez az utazás volt életük legnagyobb kihívása, nem egy ember szeretett volna az űrben maradni vagy visszamenni bármi áron.


Szerző: Zajkás Petra
Fotók: Everyday Astronaut
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.
Az a valami pedig marihuána, bár az idős Hamlet körüli rejtélyre tippelő olvasóink se járnak messze az igazságtól. Hogy mi? Fű a híresen törvénytisztelő skandinávoknál? Erre a megoldás Christiania, a hippi autonóm városka Koppenhága egyik belső kerületében. Ha kiruccannál egy hosszú hétvégére, de nem tengerparton feküdnél a homokban, vagy csak szimplán odavagy a viking mitológiával megfűszerezett északért, ez a cikk neked íródott!

Dánia Európa egyik kis ékszerdoboza, na meg svédasztalos büféje, ahonnan mindenki annyit és azt vesz el, amire éppen a foga fáj, persze csak a kötelező körök lefutása után. Az  egyik ilyen a főváros, Koppenhága. Lányok, a bennünk élő hercegnő itt aztán kitombolhatja magát, kastélyok paloták hátán, nagy királyi rezidenciák előttük az illő kucsmás-egyenruhás gárdával, és apró múzeumnak berendezettek, se szeri, se száma. Amit semmiképp se hagyjunk ki: Christiansborg Slot, mely ugyan már nem királyi tulajdon, de jelentős külföldi államfőket itt fogad a királynő, meseszép lakosztályok sorakoznak itt, a Slot másik felében pedig a parlament ülésezik, oldalról pedig a fegyvermúzeum és a király lovarda van az épülethez csapva. Lefelé kutakodva Koppenhága alapítójának, Absolon püspök erődjének romjai között bóklászhatunk, ha meg madárperspektívára váltanánk, a város legmagasabb tornyából élvezhetjük a kilátást (hab a tortán, hogy ingyen van; a dán árak mellett megtanulja értékelni az ember az ilyen kis apróságokat).



Innen induljunk el Észak felé a folyóparton, érdekes látni, a modern és a klasszikus mennyire jól megfér egymás mellett. Koppenhága tiszta, emberléptékű, nagyon biciklibarát és hát jóléti állam, majdnem minden harmadik bolt lakberendezési üzlet. Ahogy haladunk a vízparton, balra fordulva Nyhavn (Új Kikötő) tárul elénk, ami a város egyik legikonikusabb látképe a sok karcsú, színes házával, sörözőivel és éttermeivel, vitorlásaival és utcazenészeivel. Itt jól esik ejtőzni egyet, élvezni a pezsgést, az egykori vöröslámpás negyednek ma már nyomát sem találjuk, pár tetoválószalont leszámítva, fun fact, hogy Hans Chistian Andersen is itt élt csóróbb napjaiban. Andersen a dán öntudat szerves része, ahogy A kis hableány szobrot is elsőként keresik fel a turisták. A szobor a legdánabb sör, a Carlsberg Sörfőzde tulajdonosának ajándéka volt a városnak, miután úgy meghatódott a sellő tragédiáját feldolgozó baletten. A szobor eredeti modellje a hableányt táncoló balerina lett volna, aki miután megtudta, hova lesz elhelyezve a szobor, otthagyta a projektet, így a sellő testét a szobrász végül a feleségéről mintázta. Az életnagyságúnál kisebb, szomorúan az elhaladó hajókat figyelő bronzöntvény a helyi vandálok között is nagyon népszerű, vágták már le a karjait, vörösre festették a haját vagy dekapitálták.

A belvárosban céltalanul sétálgatni, gyönyörködni az épületekben, az utunkba eső templomokba bekukkantani, az atmoszférát magunkba szívni és ráhangolódni a város lüktetésére jelen sorok írójának nagy hobbija, az olvasók figyelmébe is ajánlja, nem sztereotipizálás, de így jól be lehet tájolni az adott népcsoport karakterét, mentalitását. A dánok pedig nem véletlenül büszkék, hogy sorozatosan ők nyerik a legboldogabb nemzet titulust a különféle nemzetközi felméréseken. Amikor mesélték a helyi diákok, hogy itt az állam fizet az egyetemistáknak átlagtól függetlenül, sőt ha mellette még félállásban dolgoznak, több kedvezményt kapnak, leesett az állam.



Koppenhága 2-3 nap alatt kényelmesen megnézhető, a múzeumok szerelmeseink a Glyptotek kötelező, múmiákkal, ókori görög szobrokkal és a francia klasszikusokkal, érdemes lehet még egy vizitre a Nemzeti Múzeum is. Örök gyerekeknek pedig ott a Tivoli, a város közepén elterülő hatalmas vidámpark, 1843-as megnyitása óta folyamatosan bővül, egy eklektikus stíluskavalkád kínai pagodával, mini Taj Mahallal és a legelborultabb pörgetó-agykirázó szerkezetekkel. A bevezetőben említett autonóm városkába, Christianiaba betérve mintha egy teljesen más világban találnánk magunkat; mára már történelmi időbe veszik, amikor 1971-ben az elhagyott tengerészeti bázist hippik, hajléktalanok, politikai aktivisták vették birtokba, majd egyre több és több ember költözött ide egy kommunát hozva lét-re, himnusszal, rövid ideig saját pénzük és postájuk is volt, nem fizetnek adót,  maguknak építik a házaikat, és mindenhol háborúellenes meg spirituális transzparensekbe botlunk. Valahogy így vizionálnám, ha a korai Sziget fesztiválok (még a holland hordák előtt) egész éves projektek lettek volna.

Hamlet nélkül nem Dánia Dánia, szerencsére Helsingor (ez a bájos kis városka, ahol Kronborg, maga a kastély található) mindössze 1 óra vonatútra van Koppenhágától, ha korán kelünk, egy fél napos program, a kastély bár nem nagy, bővelkedik az izgalmas kiállításokban, és semmiképp se felejtsünk el felmászni a toronyba, jó kis kardió. Ami lehet ránk fér, ha alámerülünk a nem annyira híres, de
annál finomabb dán konyhában, érlelt sajtok (sanszos, hogy ez is bűzlik, saját tapasztalat, hogy vákumcsomagoltat vegyetek, ha hoznátok haza) és pácolt halak a világ legfinomabb kenyerével, az autentikus savanyú, tömény 100% rozskenyérrel. Meg a krémes sütik és édes pékáruk, hjaj.
Mivel minden cikket konklúzióval illik zárni, az enyém ez:

Olyannyira beleszerettem Dániába, a helyiek mindig mosolygós kedvességébe, a tisztaságba és az átláthatóságba, hogy már nézem is az Erasmus lehetőségeket Koppenhágába - kell ennél jobb ajánlólevél?


Szerző: Alina Lakosa
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.
Időről időre rám tör egy számomra újdonságnak számító kórkép, a hatodéves letargia. Volt már szerencsém korábban is találkozni és beszélgetni szigorló hallgatókkal, de így élőben mégiscsak sokkal húsbavágóbb az élmény. Említhetnék számtalan tünetet, a krónikus kórház kerüléstől a traumatikus trauma gyakorlatokon át a valójában végtelenül unalmas mentőzésig, de a valódi kórokot nem tudnám feltárni.

A magyar egészségügy helyzetével, smink és illúzió nélküli arcával azt hiszem most mertem szembenézni először. Sajnos mikor elfordítottam a fejemet eléggé megrándult a nyakam, azóta is be van állva… Hibát találni mindig könnyű. Ebben a rendszerben viszont hibát nem találni lenne nehéz! Hatodévesként úgy érzem magam, mint egy katasztrófa turista, aki végigjár egy háború sújtotta vidéket bombázás után. Itt egy intenzíves hely hiányzik, ott nincs lehetőség izolációra. Ha kezet akarsz mosni, hozz szappant és törölközőt, papírtörlőre sajnos már nem futja. Minden műszert újrahasznosítunk, az egyszer használatosakat is, az MRSA legnagyobb örömére! A fizetésed azért alacsony, hogy még véletlenül se kelljen hazamenned az amúgy is fűtetlen lakásodba (130.000-ből pont az albi meg a kaja jön ki, ugye) inkább dolgozz a külföldre menekült rezidensek helyett, de ne várd, hogy bárki is tanítson téged.

Így szomorkodik egy szűklátókörű hatodéves letargiás páciens.


Aztán megáll egy pillanatra, vesz egy mély levegőt és bemegy a műtétre asszisztálni. A műtét után elkezdtünk beszélgetni egy külföldi hallgatóval, aki Magyarországon tanul. Kíváncsi voltam, hogy neki mi a benyomása az egyetemről, a magyar egészségügyről. Azt mondta, hogy szerinte nagyon magas színvonalú itthon az oktatás és gondolkozik, rajta hogy a rezidensképzést is Magyarországon csinálja, vidéken, ha jók lesznek a lehetőségek. Kérdeztem tőle, hogy nem szeretne-e hazamenni miután végzett? Mesélte, hogy az ő országában is nagyon nagy orvoshiány van, így tárt karokkal várnák dolgozni. Nem értettem, hogy miért maradna Magyarországon rezidensnek? Annyira reménytelennek tűnt ebben a hatodéves letargiában a helyzet, hogy már kezdtem elfelejteni, hogy én is itthon szeretnék rezidens lenni. „A mi országunkban fele ennyit kerestek a rezidensek, mint Magyarországon, körülbelül hetvenezer forintot” - mondta, de hozzátette, hogy az élet is sokkal olcsóbb náluk. Tízezer forintból lehet lakást bérelni rezsivel együtt, viszont az élelmiszer nagyjából ugyanannyiba kerül. Magyarországon a 170.000 forintos rezidensfizetésből 100.000 megy el csak albérletre - mondta beszélgetőpartnerem.

Most már végképp nem értettem miről van szó, és csodálkozva néztem rá. „Most más a helyzet, az orvosok nem kapnak fizetést” - válaszolta meg kimondatlan kérdésemet.

„Honnan is érkeztél Magyarországra?”

„Jemenből.”

Itt egy kicsit elkezdett hullani a vakolat a fejemre. Csoda hogy nem szakadt rám a mennyezet. Egy pillanat alatt múlt el a hatodéves letargia.

Jemenben polgárháború van két éve. Le vannak zárva a határok, nem lehet se kijutni, se bejutni az országba. Több, mint három millió gyerek éhezik. A 14 év feletti kiskorúakat elviszik katonának. Az egészségügyi rendszer romokban hever. Nincs pénz gyógyszerekre, egyszerű fertőzéseket sem tudnak kezelni. A kórházakat és az egészségügyi személyzetet is folyamatos támadások és bombázás sújtja. 1 éve nincsen semmilyen oktatás, nincs munkalehetőség. Az emberek nap, mint nap a túlélésért küzdenek. Beszélgetőpartnerem öt éve nem tudott hazamenni a családjához. Közben több fiatal rokonát elvesztette a háborúban.

Nagyon nehéz ezek után bármit is írni. Néha ilyen beszélgetések kellenek, hogy tudjuk értékelni az életünket és azokat a körülményeket, amik között élünk.

Utána eszembe jutott, hogy miért is szeretnék még mindig Magyarországon gyógyítani. Okolhatom a körülményeket, a véges erőforrásokat, a leterheltséget vagy a rossz fizetést. De akárhová mennék a gyógyítás mindenhol küzdelmes, gyakran kudarcokkal teli és lelkileg megterhelő. Lehet akármilyen vonzó környezetben, jó szakemberekkel, nagyszerű fizetésért dolgozni a döntések nem lesznek könnyebbek, az emberélet nem lesz kevésbé múlandó, a felelősség nem lesz kisebb.

A letargiában könnyű elfelejteni azokat a kis minta intézményeket, osztályokat, elhivatott nővéreket és orvosokat, akik kiemelkedő szakmai színvonalon és hatalmas odaadással dolgoznak minden nap a betegekért. Sokszor nem a legkényelmesebb körülmények között próbálnak meg a lehető legjobb színvonalon gyógyítani. Ez a beszélgetés kigyógyított a hatodéves letargiából és rádöbbentett arra, hogy mennyi szép és pozitív dolgot láttam és tapasztaltam a hat év alatt.

Szerző: Szabó Diána Lili
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.
Zárt ajtók. Csupasz, néhol beázott falak. A folyosó végén egy ajtó nyitva áll. Jobban szemügyre véve látom, hogy egy kis kültéri fülke az, amely dohányzóként funkcionál. Már-már az őszi beszűrődő napsugarak a szabadság érzetét keltik, amikor észreveszem a fülkét körülvevő rácsokat. Érthető, hogy ezekre szükség van, de most mégis valahogy csak nyugtalanít a dolog. Mondjuk ez az első napunk a zárt osztályon. 

Azt mondják, idővel hozzászokik az ember. Efelől vannak kétségeim, de ekkor az ajtón lévő biztonsági zár pittyenése kizökkent a gondolataim közül. Kezdődik a napi vizit. Az első kórteremben hét beteget kezelnek. Amikor belépünk, kifejezetten jó hangulat fogad bennünket. A betegek többsége az ágyán ül, míg egyikük igen hevesen gesztikulálva egy történettel szórakoztatja a többieket. Később kiderül, hogy ő jelenleg egy hypomán fázisban van, és gyógyszerbeállítás miatt kezelik jelenleg az osztályon. Egy valami azonban mindegyikükben közös; élénken érdeklődnek, hogy mikor mehetnek már haza, vagy akár csak a hétvégére egy kis kimenőre.

A következő kórterembe lépve észrevehetően megváltozik valami, ami nem feltétlenül a jelen lévő csendnek köszönhető. Eléggé nyugtalanító érzés telepszik rám, amikor körülnézek. Ebben a szobában négyen vannak, és mindenki az ágyában fekszik. Valószínűleg alszanak, bár ketten csak szótlanul a plafont bámulják. Elgondolkodom, hogy vajon mennyit fognak fel abból, ami körülöttük történik. „Haloperidol, risperidon vagy próbáljuk meg inkább a quetiapint. Infúzió, mehet tovább.” – az orvosok halkan konzultálnak egymás közt. „A héten hazamegy? Talán majd a jövő héten, vagy később. Meglátjuk.”




Így haladunk szépen sorban az összes kórtermen. Vannak igazán szomorú betegtörténetek, de persze akad olyan is, ahol kifejezett javulás és gyógyulás figyelhető meg. Amikor vége a gyakorlatnak, megkönnyebbülten lépek ki a kórházból. Nem volt rossz nap, de jó érzés azt érezni, hogy számtalan lehetőségem van arra nézve, hogy szabadon azt tegyem, amihez csak kedvem van. Ahogyan magamba szívom az ősz utolsó meleg napsugarait, eszembe jut a fiú, aki ma a viziten József Attilát szavalt nekünk. Elmerengek azon, hogy néha milyen vékony is tud lenni az a határ, ami elválasztja egymástól a rács egyik oldalát a másiktól.

Reggel 6.45. Mentőállomás. Reggeli műszakváltás. A befutó riasztások előtt, még egy elmaradhatatlan hívás a kint lévő bajtársaknak. 3 darab sajtos-tejfölös, 2 darab fokhagymás és 4 mindenes lángos. Összemosolygunk. Éhesen nem lehet napot kezdeni.

Mire a lángosok megérkeznek az állomásra, mi már a másik irányban lévő település felé száguldunk. 80 év körüli nőbeteg, heveny, szorító, retrosternális fájdalommal, nehézlégzéssel. Anamnéziséből kiderül, hogy ismert szívbeteg. Kiérkezésünkkor kedves, rendezett udvarú ház fogad. A házból egy idős bácsi rohan elénk. Pontosabban botjára támaszkodva, önmagához képest siet. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik a feleségéért. A házba belépve, a nappaliban egy idős asszonyt látunk, aki összegörnyedve ül egy fotelben. Mellette három másik idősebb néni, egymást túlharsogva magyaráz. Kérdezésre megtudjuk, hogy ők a szomszédok, akik azonnal idesiettek, amikor meghallották mi történt. Bennünket is ők értesítettek. A nagy riadalom ellenére a mentősök hihetetlen nyugalommal, ám annál nagyobb határozottsággal és gyorsasággal végzik a munkájukat. Pillanatok alatt elkészül az EKG, ami hiperakut infarktust igazol. Szempillantás alatt megtörténik a vénabiztosítás, előkerülnek az ilyenkor protokoll szerint használt gyógyszerek és az oxigénmaszk. A nénivel már a mentőkocsi felé sietünk, amikor még a szomszédok aggódva utánunk szólnak, hogy különösképp vigyázzunk a nénire, mert nagyon szeretik őt itt a környéken.

A legközelebbi PCI centrumba, a máskor kényelmesen egyórás utat 25 perc alatt tesszük meg. Ott már várnak bennünket, és további szakértő kezek veszik gondozásba az infarktusos beteget. Eléggé aggódom érte, de a mi munkánk ezzel itt véget ért. Azért nagyon bízom benne, hogy sikerült még időben behoznunk, és hogy rendbe jön. A hazafelé utat már nyugodtabb tempóban tesszük meg. Bár amikor eszünkbe jutnak a – valószínűleg már teljesen kihűlt – lángosaink, akkor egy kicsit mindenki gyorsabban akar hazaérni.

A visszaérkezés előtt egy másik hívás még a kocsin ér bennünket. A diszpécser egy környező kis faluba irányít, ahová néhány perc alatt szirénázva meg is érkezünk. Menet közben megtudjuk, hogy egy több éve ágyban fekvő, lebénult férfibeteg gondozója aggódva hívta a központot, mert az addig kommunikatív bácsi nem reagált semmire. Azonban mire odaérünk és gyorsan megvizsgáljuk, hamar realizálódik, hogy sajnos már nem lehet mit tenni. Nem azért, mert nem voltunk elég gyorsak, valószínűleg a bácsi már egy kis ideje halott lehet, csak a gondozója most vette észre. Nehéz ezek után bármit is mondani, talán nem is lehet. A néhány perccel korábbi derű átcsap bennem valami mély szomorúságba. Amikor hazafelé megyünk, a mentőtiszttel beszélgetünk erről. Azt mondja, hogy nem szabad egyik esettel sem túlságosan azonosulni, mert az hihetetlenül meg tudja törni az ember lelkét. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez egy hosszú folyamat, amely során mindenki megtanulja, hogy hogyan is kezelje ezeket az eseteket. Azt is hozzáteszi, hogy bármilyen régóta is dolgozik itt, számára is akadnak még olyan esetek, amelyek után szüksége van arra, hogy elrendezze és feldolgozza magában a történteket.

Elmúlik dél, amire visszaérünk az állomásra. Szinte üres, mert a legtöbben épp kint vannak valahol. Csendben elővesszük a kihűlt lángosainkat. A többieken nem látszanak a korábbi percek történései, de azt hiszem jól is van ez így. Másképpen ezt tényleg nem lehet bírni. Lángos nélkül meg főleg nem.


Szerző: Bárándi Dóra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.
A stigmatizálás nem szép dolog, de a humoros alcímet félretéve ki az, aki végig tud úgy nézni egy Daniel Radcliffe filmet, hogy teljesen el tud vonatkoztatni a tehetséges varázslótanonc karakterétől? Olyan érzés, mint amikor Rowan Atkinsont meglátjuk egy nem Mr. Bean szerepben, vagy Peter Falkot nem a rongyos ballonkabátos Columbo hadnagyúrként nézzük... 

Térjünk vissza Harryre: mióta legyőzte Voldemort nagyurat (2011), kevésbé nagy népszerűségnek örvend a fiatal színész alakítások terén, bár néhány érdekes témájú filmben láthattuk szerepelni az elmúlt pár évben, ilyenek például: A fekete ruhás nő, Szarvak vagy a meglehetősen bizarr Az ember, aki mindent tudott. Ha ezek az alkotások nem is annyira rosszak, valljuk be, azért Radcliffe egyikben sem alakított hatalmasat. Néhány hete viszont látótérbe került új filmje, mely a Dzsungel címet kapta, és egy rettentő izgalmas, valós történetet dolgoz fel. Van egy olyan érzésem, hogy talán most kezd beérni ez a fiú, mint színész (és ezt nem a hónapos szakáll miatt mondom, melyet a vásznon visel).


Térjünk át a történetre: az 1980-as években járunk, megismerjük Yossi Ghinsberg (Daniel Radcliffe) 22 éves fiatal izraeli srácot, aki lázadó módon, szülei akarata ellenére nem az orvosi vagy a jogi egyetemre pályázik érettségi után, hanem a civilizációtól mentes természet és kalandok után vágyik. Ennek megfelelően Bolíviába utazik, ahol megismerkedik a szintén világjáró svájci tanárral, Marcus Stammel (Joel Jackson), majd Marcus menő amerikai természetfotós barátjával, Kevin Gale-el (Alex Russel). A három fiú hamar összehaverkodik és együtt élvezik La Paz nyüzsgését. Rövidesen egy osztrák geológus és utazó, Karl Ruprechter (Thomas Kretschmann) felfigyel a turista kinézetű Yossira, és szóba elegyedik vele. Mesél egy teljesen ismeretlen és érintetlen, civilizációtól elzárt indián törzsről, mely bent él az Amazóniai őserdő mélyén, majd egy pár napos felfedezőtúrára invitálja a három fiatalt, felajánlkozva vezetőjükként. Yossi, Marcus és Kevin motivációtól túlcsordulva vág bele a felajánlott kalandba.

Eleinte minden rendben megy, de a túra során jönnek csak rá a fiatalok, hogy mire is vállalkoztak: a kőkemény anyatermészet nem válogat, és a leggyengébbek elhullanak. Az őserdő “lágy” ölében kezdenek rájönni, hogy lehet, hogy Karl nem is az, akinek eddig gondolták. A könyörtelen viszonyok a hármuk barátságát is próbára teszik. A felfedezőtúra egy túlélőtúrába csap át.

Az eseménydús film nem egy ‘tippek és trükkök túrázóknak a Pilisben’ jellegű feeling. Spoilerek nélkül, de gangraena humida és akut pszichotikus állapotok rajongóinak is tetszeni fog ez az alkotás, mikrobiológia szigorlatot végzettek szintén előnyben.

Objektívebb szemszögből: a színészi gárda nagyon jól lett megválasztva, csodás természetfelvételekben gyönyörködhetünk, humoros jelenetekből is találhatunk kedvünkre valót, de pár perc múlva ne döbbenjünk meg, ha a tenyerünk verejtékezni kezd az izgalomtól, vagy elszorul a torkunk, esetleg a hányinger kerülget minket egy másik jelenetnél.

Dióhéjban: gyönyörű, kalandos, izgalmas, élethű. 

Ha egy negatívumot kell kiemelnem a produkcióból, akkor azt mondanám, hogy úgy éreztem, az eleje nagyon gyorsan lezajlik, kevés idő maradt a karakterek bemutatására, túl gyorsan és egyértelműen követik egymást az események, míg a dzsungelbe nem érnek. Tehát a bevezetés arányossága a film hosszához képest nem a legideálisabb.


Gondolom azzal nem lövök le nagy dolgot, hogy az igaz történeteken alapuló filmek végén mindig van referencia a valós személyekre, további sorsukra (kivéve a gagyi horrorfilmek, amiknek az elején azzal ijesztgetik az embereket, hogy valós alapokon nyugszik…). Nos, itt nagyon jól eltalálták ennek a történetnek a lezárását és a személyek előtti tisztelgést, kíváncsian vártam, hogy tudjak meg kicsit többet a történet valós személyeiről.

Ennek megfelelően hadd írjak pár szót Yossi Ghinsbergről, kinek könyvéből adaptálták eme remekművet:

Yossi Ghinsberg 1959-ben született Tel Avivban, holokauszttúlélő szülők gyermekeként. 18 éves korától három évig szolgált az izraeli katonaságban. Ezután alkalmi munkákból pénzt gyűjtött, hogy beutazhassa a világot. Megjárta Afrikát, Dél-Amerikát, dolgozott Alaszkán, Norvégiában is. Bolíviai
kalandja után egyetemet végzett, majd több könyvében is leírta a történteket, mely sok millió példányban kelt el, és 15 különböző nyelvre lett lefordítva.

Az elmúlt időszakban több, közösségi médiával kapcsolatos startup vállalkozások, applikációk alapítója (pl: Blinq). Rendszeresen tart motiváló, inspiráló előadásokat a világ minden táján a dzsungelben szerzett tapasztalatairól (pl: TEDx). Tíz évre a bolíviai története után visszatért a dzsungelbe, ahol segítségével egy amerikai bank 1, 25 millió dolláros támogatásból napelemmel működő eco-házikókat építtetett, és még évekig ott élt, és segítette, tanította az őslakosokat a terület védelmére. Háromszor házasodott, és négy gyermek édesapja, jelenleg családjával él Izraelben, Ausztráliában és az Egyesült Államokban.

Szerző: Wittmann Dávid
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.
Képzeld magad elé a kedvenc tortaszeletedet, fagyidat, kekszedet, csokoládédat... Ugye összefutott a nyál a szádban, megéheztél egy „kicsit”?  De nézzünk utána, hogy mi is történik az agyadban, amitől olyan nehéz ellenállni ezeknek a finom cukros ételeknek.

Cukor alatt a kémiában a mono- és diszacharidnak nevezett szénhidrátok kristályait értjük. Különböző formáit rengeteg ételben, italban megtalálhatjuk, ez alatt nem csak egy szelet tortára vagy fagyira gondolok, hanem zöldségre, gyümölcsre is. Például: sütőtök, édesburgonya, banán, szőlő, amelyek mind-mind magas cukortartalmú táplálékok.

Na de nézzük meg, mi történik, amikor pl. egy kocka csoki eléri a nyelvedet... Valóban, már egy kis mennyiség után is még többet kívánsz. A benne lévő cukrok aktiváljak az édes ízért felelő receptorokat a nyelvedben, amelyek jeleket küldenek az agytörzsbe, ahonnan a jel útja újra szerteágazik az előagy különböző részei felé, amelyek egyike az agykéreg (cortex cerebri).



Az agykéreg különböző részei más-más ízt dolgoznak fel. Onnan a jel aktiválja az agyi jutalmazórendszert. Ez a jutalmazórendszer egy sor elektromos és biokémiai útvonalból áll az agy különböző részeiben. Ez a folyamat ad magyarázatot a „még egy kocka csoki” effektusra is. Így működik a jutalmazórendszerünk, ami által élvezkedünk egy kis ízorgiában. Ez az a fajta beteljesülésérzés, amit egy jó társaság, szexuális együttlét és sajnos a drogok is kiválthatnak belőlünk. Olyan dolgok, amiktől a boldogságérzetünk kialakul. Viszont ami ezzel a probléma, hogy ennek a jutalmazórendszernek a túladagolása függőségi tüneteket okozhat bennünk, ami mértéktelenség és sóvárgás formájában mutatkozik meg, legrosszabb esetben pedig cukorbetegséghez is vezethet. Na de térjünk vissza a kocka csokira, ami az ízlelést követően lecsúszik a gyomorba, és végül a belekbe. Itt szintén vannak cukorérzékelő receptorok (leptin receptortok), amik tovább küldik a hipotalamusz jóllakottság érző központjába a jelet, hogy „elég lesz, ne egyél többet”, illetve a hasnyálmirigy Langerhans-szigetek B sejtjeibe, hogy termeljen több inzulint. Hiszen a magas glükóz szintet valahogyan a szervezetnek csökkentenie kell.

Aztán a fő fizetőeszközhöz, a dopamin nevű neurotranszmitterhez kerül, ami az agy különböző területein változó mértékben fordul elő. Azokat a területeket, ahol sok receptorhalmaz van, „dopaminérzékeny gócnak” nevezzük. Vannak olyan szerek, mint az alkohol, nikotin, heroin, amelyek szintén a dopaminszintet emelik meg, így egyes emberek folyamatosan visszavágynak „a csúcsra”. Tehát függőség alakul ki a részükről. Arról van szó, hogy a cukor ugyancsak dopaminkibocsátást okoz (bár nem olyan mértékűt, mint a drogok).

Nézzük meg a folyamatot az egészséges táplálkozás oldaláról is. Tegyük fel, hogy éhes vagy, és kiegyensúlyozott táplálékot eszel. Jóllaksz, és ezáltal a dopamin-szinted megugrik a „jutalmazórendszered gócaiban”. Viszont, ha több napon keresztül csak ugyanazt a fajta kiegyensúlyozott táplálékot eszed, akkor a dopamin-csúcsok egyre kisebbek lesznek, végül elmosódnak és eltűnnek. Ez azért van, mert ha ugyan azt az ételt juttatod a szervezetedbe napokig, akkor az agyunk az evolúciónak hála, különös figyelmet kezd el fordítani az új és különböző ízek megismerésére. Ez két okból történik: egyrészt, hogy kiszűrje a romlott ételt, másrészt azért, hogy minél változatosabban együnk, mert akkor annál valószínűbb lesz, hogy megkapjuk az összes tápanyagot, amire szükségünk lehet (és itt nem a keddi sajtburger és a szerdai gyors kínai kaja-kombóra gondolok).

A változatosság érdekében tehát fel kell ismernünk az új táplálékokat, és azt, hogy folyton új és egészséges, tápanyagban gazdag ételek után kutassunk. Mert, ha nem ezt tesszük, akkor egy idő után elmosódik a dopamincsúcs és az étel unalmassá válik. Ha pedig az egészséges, kiegyensúlyozott táplálék (pl. grillezett lazac, parajos quinoa rizottóval) helyett cukorban gazdag ételt eszel, vagy ha csak ritkán és kevés cukrot eszel, akkor a hatása pont olyan lesz, mint bármelyen más tápláléknak, ha azt kiegyensúlyozottan fogyasztjuk. Viszont, ha túl sokat fogyasztasz, akkor a dopaminreakció éles marad. Tehát, a sok cukor fogyasztását a szervezetünk jutalomnak érzékeli, amitől némileg olyan hatással lesz az agyunkra, mint a drog. Ez az egyik fő oka, hogy az emberek ennyire ragaszkodnak a cukros ételekhez. Nagyon sok féle ilyen cukor létezik: glükóz, fruktóz, galaktóz, laktóz, szacahróz...., amiktől beindulhat a dominóhatás az agyunkban, kiváltva a „jutalmazottság” érzését. Emiatt fokozottan vigyázni kell a fogyasztásával, ugyanis ha túl gyakran juttatsz a szervezetedbe cukros ételeket, akkor a kontroll már nem a te kezedben lesz. Vagyis mindent összefoglalva, a túlzott cukorfogyasztás függőséget alakíthat ki az agyban. Tudom, hogy ez az egész, így hirtelen túl szigorúan hangzik, de hosszú távon minden szempontból megéri a mértékletességet tartani. Aki viszont betartja a „szabályokat” és kellő képpen figyel az egészségére, az egy-egy szelet tortát időnként büntetlenül is elfogyaszthat.

Szerző: Földi Laura
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com