Mit kompenzál egy autó az űrben? És “ki” a legnagyobb a Naprendszerben?

Kezdjük a nem-olyan-régi hírrel: sikeresen tesztelték a SpaceX gyorsítórakétákat. Ez volt a második alkalom, hogy használták ezeket a rakétákat, míg mindenki elképedve bámulta, ahogy egy piros Tesla pályára áll az űrben, én majdnem elsírtam magam azon, hogy a három rakétából kettő landolt. Ha sejtitek, mennyi üzemanyagot éget el egy átlagos rakéta, valamint hallottatok már az űrszemétről, akkor tudjátok, hogy ez egy történelmi pillanat. A Tesla miatt meg ne aggódjatok, olyan sebesen repül, hogy nem lesz belőle űrszemét, valószínűleg a Nap körül kering majd, és előbb-utóbb belezuhan, vagy atomjaira esik szét.

Sokaknál ment a hiszti, hogy „jaj, egy vadiúj kocsi elpocsékolása”, „mások meg éheznek”, „ez csak felvágás” és hasonlók. Nos...

Ad egy: akkor is éheztek, amikor a Holdra szálltunk.

Ad kettő: ha neked lenne egy autógyárad, és úgyis tesztelned kell rakétákat – miért ne?

Ad három: a Pioneer-táblákra emlékeztek?

A Pioneer 10-es és 11-es űrszondán található táblákra gondolok. Ezek alumínium táblák arannyal bevonva, amire néhány egészen gyerekes rajz került – az emberi testről, a hidrogén sematikus ábrájáról, matematikáról és az akkor ismert Naprendszerről. Ezt a hetvenes években azzal a reménnyel erősítették az űrszondák oldalára, hogy majd egy intelligens faj észreveszi, és felveszi velünk a kapcsolatot. Gyakorlatilag térképet rajzoltunk nekik, azóta is vár-juk, mi lesz ebből. Mert ha képes vagy intergalaktikus utazásra, mi másra vágynál, mint olvasni egy kis kémiát, látni egy anatómiailag inkorrekt meztelen emberi testet és matematikával vesződni…



Tanultunk ebből? Nem. Néhány évvel később a Voyager-1 kettő darab aranyozott/aranyszínű bakelitlemezt vitt magával az űrbe. Érted, hanglemezt. Mert nekem is van otthon gramofonom, és biztos elvinném egy űrutazásra. A lemezen hallható némi lelkes latin beszéd, madárhang, nevetés, lépések zaja, 55 nyelvű köszöntés. Emellett képek és filmek a DNS-ünkről, megint anatómia, kémia és matek – ne kérdezd min és hogyan játsszák le a filmeket, képeket, túl későn születtem, hogy ezt meg tudjam válaszolni. És persze felkerültek rá a világ többségének kedvencei: bálnahangok és klasszikus zene. Oké, volt rajta egy rockszám, amit majdnem leszavaztak, mert az olyan „tinis”. Egyébként is, az 1970-es, 1980-as években az USA-ban véletlenül se hallhattál rock and roll zenét…

A lényeg, hogy ezekhez képest a Tesla és utasa (Spaceman) sokkal menőbb üzenetet közvetít: van kocsink, és igen, ennyire lazák vagyunk, lógjál velünk (és akkor nem küldünk több pucér képet).

P.S.: találsz egy könyvet* a kesztyűtartóban. Csá.


Most pedig a Naprendszer legnagyobb bolygójáról – 11-szer nagyobb a Földnél, így is tizede a Napnak:

Végre egy bolygó, aminek el is találták a nevét. Iupiter görög megfelelője Zeusz, a villámok és az égbolt, meg egy csomó más dolog istene. A Jupiter mint óriásbolygó viharos felszínnel rendelkezik, ellenállhatatlan (gravitációs) vonzerejének köszönhetően 69 hold kering körülötte – és igen, jól sejted, a holdak nevei nagyrészt Zeusz csajairól kapták a nevüket. Ami mondjuk annyiban ironikus, hogy egyes nők híresebbek lettek, mint maga Zeusz (pl.: Európa). A négy legnagyobb holdja (Galilei-holdak) már-már kisbolygóként viselkedik, méretük és alakjuk, valamint a többségükön található víz miatt meglehetősen jó pót-Földek lennének.

A Jupiter 2,5-szer nagyobb tömegű, mint a Naprendszer többi bolygója együttvéve, sűrűsége pedig az egyik legkisebb. Ezt valahogy úgy képzeld el, hogy nagy része hid-rogén- és héliumgázból (tulajdonképpen légkör), valamint folyékony hidrogénből áll, mintha csupa felhőn lépkednél (amolyan felszín), alatta valahol egy szilárdabb mag bújik el (tényleg elbújik, mivel a bolygó 3%-át se teszi ki – s így is nagyobb a magja, mint az egész Földünk). További érdekessége, hogy a légkörét alkotó gázok, valamint a bolygó forgása miatt alakja megnyúlik, inkább spheroid lesz (laposabb gömb).

A Jupiter egyébként a harmadik legfényesebb égitest az éjszakai égbolton, a Hold és a Vénusz után – ezt a méreteinek és a felhőzetről visszaverődő fénynek köszönheti, mint a Vénusz. Ammóniakristályokból és ammónium-hidroszulfidból álló felhők borítják, ezek világosabb-sötétebb sávokba rendeződnek különböző szélességeken, és különböző irányú áramlatok forgatják őket, amik viharokat és turbulenciát okoznak. Ezek a sávok évről évre változtatják szélességüket, színüket, de eléggé stabilak ahhoz, hogy a csillagászok támpontként használják, ilyen a Nagy Vörös Folt – egy óriási vihar, amit már a 17. században is megfigyeltek. Ez egy anticiklon vihar, ami stabil ugyan, de évről évre zsugorodik, és idővel el fog tűnni.

A viharokban villámaktivitás is van, ez egy vékony vízfelhőréteg jelenlétét feltételezi. Ezek az elektromos kisülések több ezerszer erősebbek lehetnek, mint a földiek. A Jupiteren más nagy viharok is vannak, amelyek azonban kisebbek, fiatalabbak/átmenetiek és névtelenek. Lehetnek fehérek és barnák, utóbbiak a melegebbek.



Galilei-holdak: Ganümédész, Kallisztó, Io és az Európé. Tudom, azt mondtam Zeusz csajai... Ezt ki kell fejtenem. Ganümédész a világ egyik legszebb fiúja volt, ő lett az istenek pohárnoka – Zeusz sas képében rabolta el (ha azt hiszed, ez volt az első homoerotikus történet, nem). Kallisztó egy nimfa volt, akiről korábban már meséltem, őt Zeusz Artemisz istennő képében csábította el. Európét pedig fehér bika képében rabolta el. Io nevű szeretőjét pedig fehér tehénné változtatta, nehogy Héra megtalálja. Persze megtalálta, és egy böglyöt küldött rá, ami Egyiptomig üldözte, ahol visszanyerte emberi alakját és megszülte Héraklész egyik felmenőjét (akinek anyja szintén összekerült Zeusszal, szóval fúj).

Űrszemét: más néven kozmikus hulladék, mindazon mesterséges eredetű tárgyak neve, amelyek a világűrben keringenek, és már nem hasznosíthatók, és nem hozhatók működőképes állapotba. Túl sok van belőle, és kezd veszélyessé válni az űrhajósokra, műholdjainkra.



Szerző: Zajkás Petra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.
Életünk különböző időszakairól mindnyájan emlékképeket cipelünk. Képzeljük el, hogy ezeknek a képeknek fizikai manifesztációjuk van, és bepakoljuk őket „életünk bőröndjébe”. Vajon milyen szempontok szerint szortíroznánk a számunkra kedves momentumok közül?

Személyiségünkről sokat árulnak el az efféle gondolatkísérletek: amennyiben a bőröndbe főként meghitt, családi és baráti képek kerültek, úgy a hangsúlyt emberi kapcsolatainkra helyezzük. Ha sikereink, dobogós helyezéseink élnek bennünk a legmélyebben, akkor az individuumunk kibontakoztatása a szívügyünk. Ha preferenciáink optimálisak – ami meglehetősen szubjektív –, akkor az élet több területéről rakunk be a bőröndbe „sztárfotókat”. Vannak azonban olyan bőröndök, amelyek tartalmát jobb megsemmisíteni, vagy riasztó ellenpéldaként a magasba emelni, mint a kifordult értékrend mementóját…


Gyurkovics Tamás egy alternatív történelmi regénnyel debütált a kortárs magyar irodalomban, melynek címe Mengele bőröndje – Josef M. két halála. A történetből készült monodrámát a Spirit Színház színpadán Perjés János adja elő.

A színpadon gyors váltásokkal halad előre Mengele két élete. Az egyik a valós, amiben dél-amerikai bujkálása, álcázásnak gondolt feltűnéskeltése, az üldözöttek paranoiáján is áttörő nárcisztikus önreklámozása tárul a nézők elé. A másik a képzelt, melyben a jeruzsálemi bíróság előtt kell számot adnia tetteiről, és szembesítik a koncentrációs táborban végzett antihumánus kísérleteivel, mellyel megcsúfolta és többszörösen megszegte orvosi esküjét. Mengele, noha végig udvariasan viselkedett kísérleti alanyaival, valójában cseppet sem tisztelte emberi méltóságukat. Hírhedt ikerkísérleteit az 1500 ikerpárból mindössze csak 200 élhette túl. Amennyiben a kísérlet során az egyik ikertag nem élte túl a vizsgálatot, úgy a másikat megölette, hogy össze tudja hasonlítani boncolás után a szerveiket. Különböző betegségek hatását vizsgálta az ikreken, például úgy, hogy tífuszbaktériummal fertőzte meg őket, és a betegség különböző fázisaiban vért vett tőlük. Továbbá a szemszín mesterséges megváltoztatásával is próbálkozott, s mindezen kísérletek végső célja az volt, hogy a német nők minél több ikerpárt szüljenek. Mengele tehát nagyon is tisztában volt azzal a triviális tényszerűséggel, hogy „aki teleszüli a világot, azé a világ”. Ikerkísérleteinek egyes részleteit magával menekítette Dél-Amerikába, figyelmen kívül hagyva, hogy a táska tartalma bármikor lebuktathatja.

Mengelét egyrészt a nárcisztikus pszichopatákra oly jellemző arisztokratikus báj, karakán jellem és kíméletlen törtetés, másrészt a háború amoralitása juttatta teljhatalmú pozícióba. Békeidőben legfeljebb egy isten háta mögötti tanya hóbortos, úrhatnám felcsere lehetett volna, aki időnként feltörő kísérletezési kedvét legfeljebb az ürgeöntés vagy disznóperzselés közben élhette volna ki. A halál angyala mindvégig meg volt győződve önmaga tökéletességéről, a világot jobbá tevő kísérleteinek szükségességéről. Dél-amerikai száműzetése alatt az elfogásától való konstans félelem megtépázta a doktor idegeit, az állandó készenlét és környezetbe olvadás jelentős erőfeszítést igényelt a folyamatosan kitűnni akaró személyiségétől. Családja által megvetetten, öregen és magányosan érte a halál, szeretett hazájától távol. Eichmann sorsát ugyan elkerülte, ám bizonyos, hogy a lágerben szárba szökkent karrierjének gyors és határozott törését nehezen tudta elviselni.

Az előadás és a könyv második része egy alternatív valóságot kínál fel. A „mi lett volna, ha” feltevésű eszmefuttatások legfőbb buktatója, hogy a megváltoztathatatlan eseményekről való elmélkedések általában csak felesleges fájdalmakat okoznak, érdemi haszon nélkül. Gyurkovics művének második fele azonban közel sem haszontalan; a háború időszakának előhívása valós tanúvallomásokkal és visszaemlékezésekkel történik, melyek külső nézőpontokként szolgálnak az egyfős elbeszélésben. Az író nem foglal állást a könyv egyetlen pontján sem, ezzel átnyújtja a véleményalkotás és a konklúzió levonásának lehetőségét az olvasónak. A mű központi kérdése: mi a nagyobb büntetés egy nárcisztikus személyiség számára? Az emigrálással járó rejtőzködés, beolvadás a környezetbe, vagy pedig a nagy hírveréssel járó per és elítélés? Mengele minden bizonnyal az önmagába vetett töretlen hittel vonult volna a vesztőhelyre, hogy az újnácik vértanújaként érje a halál...

Noha az emberek jelentős része abban a tudatban él, hogy soha, semmi esetre sem oltaná ki egy másik embertársa életét, Philip Zimbardo és más kutatók kísérletei bebizonyították, hogy a hatalom érzete olykor teljesen megváltoztatja az ember személyiségét. Ez a felismerés ugyanakkor nem járhat az egyes torzult személyiségű emberek felelősség alól való felmentésével. Ellenben támogatja az újabb szörnyűségek megelőzését, ugyanis csak azt a veszélyt lehet elhárítani, amit jól ismerünk. Ha ismerjük személyiségünk gyenge pontjait, és felismerjük, hogy ezek akár a hatalommal való kegyetlen visszaélésnek is kedvezhetnek, akkor tudjuk hatékonyan meggátolni a jövőbeni tragédiák létrejöttét.


Szerző: Maár Melinda
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól - Kettő orvos Erdélyben

Még szenzációszámba megy a catgut fonal, a szifilisz már nem is akkora mumus, a nők végre járhatnak az orvosira, de választani még nem lehet - ez Tompa Andrea: Fejtől s lábtól című regényének világa, az 1900-as évek elejének Erdélye.

Első körben: nem könnyű olvasmány, bár nem is igazán nehéz, inkább könnyen kelt rossz benyomást, ha vakon lapozunk bele. A kortárs szerző aprólékos munkával rekonstruálja a századfordulós történet szereplőinek hiteles nyelvét, és még az olyan finomságokra is gondja van, hogy az erdélyi főszereplő ne értse a fővárosi szlenget. Ha azonban már ráhangolódtunk a nyelvére, akkor visz magával a kicsit bőbeszédű, kicsit körülményeskedő, de eleven és líraian szép szöveg sodra.

Az orvostörténet és a kultúrtörténet rajongóinak – már azoknak, akikből ezt a szenvedélyt még nem irtották ki a szabadon választható tárgyak – igazi kincsesbánya. Az orvostörténeti easter eggekben csak úgy dúskál a könyv, nem is vagyok benne biztos, hogy nekem feltűnt mind olvasás közben (minden valószínűség szerint nem, legfeljebb egy töredéke). Kihagyhatatlan persze, hogy a világon mindent kóladió-készítményekkel próbáljanak meg kezelni, és ezt a jövő nagy húzásának tartsák, de időnként akadnak olyan mondatok, amik határozottan felvetik a gyanút, hogy azért vannak ott, hogy az olvasó a jelen mindentudásával elmosolyodjon rajtuk. Betekintést nyerhetünk a plasztikai sebészet szárnybontogatásába, a gyógyszeripar térnyerésébe (sőt még arról is hallhatunk eszmefuttatásokat, hogy milyen hatással lett a Salvarsan felfedezése az emberek szexuális óvatosságára). Ez még az az időszak, amikor az emberek szinte vakhittel fordultak minden gyógyszer felé, a magasság- vagy mellméretnövelő készítmények pont úgy toboroztak híveket maguknak az értelmiségiek soraiból, mint a tanulatlanabb rétegekből.

"Az a maga hibája, hallgató, hogy nem tud semmit az életről, mindent a könyvekből akar kiolvasni. Nagyon tiszteletre méltó, hogy ennyire igyekezik, tanul, mindent olvas válogatás nélkül. De az orvos valójában egy művész. Egy művész, aki figyeli az életet, és gyógyítja felelősséggel. Egy orvos az élet szerelmese és művésze. Szerelmes az életbe, egész testével szerelmes bele, a feje búbjától, az egészséges életbe, és minden pillanatában azért harcol. Ha nem figyeli meg az életet, nem fog felfogni semmit az emberi bajokról, nyavalyákról, nem ismeri meg az okokat, csak a pőre betegséget a maga szűk helyén, és akkor sosem lessz maga az emberiség gyógyítója, nem emeli munkáját a művészet szintjére. Az élet megismerése legalább olyan fontos, mint a tudományos munkák és gyógymódok megismerése."

A történet két főszereplő váltakozó szemszögéből bontakozik ki. Egyikük neve sem hangzik el. Kettejükben pusztán az a közös, hogy egy év különbséggel mindketten orvosnak tanulnak a kolozsvári tudományegyetemen, egyébként viszont szinte mindenben különböznek egymástól. A zsidó származású lány szenvedélyesen vágyik rá, hogy orvos legyen belőle, és ezért még arra is hajlandó, hogy ösztöndíjakból és gyorskocsizásból (értsd: mentő) tartsa fenn magát, és évekre szakítson a családjával, akik ellenzik, hogy nő létére egyetemre járjon, noha ez a lehetőség már adott. A fiú Pestre vagy Bécsbe vágyódik, és az orvosi képzéshez is csak lázadásból ragaszkodik, mivel székely apja eredetileg jogi pályára szánta. Az apa azonban később megvásárol egy kisebb vidéki fürdőhelyet, és a változó teljesítményű, kicsapongó fiút fürdőorvosnak szánja. Az ő életüket követi végig a regény onnantól, hogy pályát választanak egészen harmincas éveikig, amikor sok érintőleges találkozás után végül is újra keresztezi egymást az útjuk, ekkor már felnőttekként, kész orvosokként.



A kisebbségi komplexusaink persze nem ettől a regénytől fognak elmúlni, a fiú ugyanis kezdetben motiválatlan, ténfergő alak, akit jobban érdekelnek a prostituáltak kegyei, mint a tanulmányai, de csakhamar kiderül, példátlanul alkalmas sebésznek, a lány pedig kezdettől fogva kitűnő tanuló, az orvoslás minden területe iránt fogékony, és a tanárai bármely szakmában ígéretesnek tartják. Külön izgalmas, hogy a regény további szereplői, a tanárok, mentorok, munkatársak (sőt művészek, politikusok) alakjai között valós és kitalált figurák is akadnak, például Lechner (Károly) elmeorvos megrója a lányt, egykori mentoráltját, amiért az Ferenczi Sándorhoz jár a professzor által el nem ismert pszichoanalízist tanulni.

A fiú így mérlegeli a saját reményeit egy tanársegédi posztra Lechner keze alatt, miután Makara (Lajos) sebészprofesszornál már kútba esett ez a remény: „De azért itt dolgoznak mellette Benedek László, Bágyoni Szabó József és Nyírő Gyula, nyilvánvaló dolog, ők az igazi várományosok. Nyírőt nagyon tehetségesnek mondják, ki mindenben egy Lechner-követő s nagy remény. Alattam járt.” Ezek azonban megint csak megmaradnak easter egg szintjén, az olvasóra van bízva, látja vagy keresi-e az összefüggéseket.

"Mert a víz, kezdem kapiskálni, ahogy ott a hátamon fekszek és lebegek rajta, ahogy két évnek előtte is a tengerben, ez a magános embernek ölelő kar, mint egy anya, olyan. Beléfekszik az ember, az meg körbeöleli, nem áll ellent, hagyja magát alakulni, s a test nem marad magános benne, felszabadul tőle az a belső és hideg egyedülvalóság, melybe a teremtés őt bele taszította. Hogy ott a vízben úszva, mint anyának a méhében a magzati vízben, együtt létezik ember és víz az ősi szerelemben. Mert a víz nem csak táplálék és életerő, hanem vígasza s menedéke az embernek."

Hogy azonban lelőjem a poént, a két nagy hangsúlyt kapó téma, a gyógyfürdők és maga az orvostudomány is valójában mind csak apropóul szolgálnak a regényben. Két ember élete halad a gyerekségtől a felnőtté válásig, az önállóságig, majd addig, hogy találkozásukkor képessé válnak az önállóság feladására az egység érdekében – és valljuk be, melyik pálya lenne alkalmasabb egy fejlődésregényhez, mint az orvosi? Az egyetemi képzést félbeszakítja ugyan a háború, aztán Erdély elcsatolása, de valójában a háború és a talpra állás ideje alatt válnak csak igazán emberré és orvossá.

Nagy erőssége a könyvnek, hogy a legkényesebb pontokon is hű marad a korához. Főhősei, bár roppantul felvilágosultak a környezetükhöz képest, vannak olyan árnyaltak, hogy nézeteik csak ebben a kontextusban legyenek haladóak, és a szerző nem kendőzi el például a korabeli pszichiátriai felfogások ma már elítélendő melléfogásait sem. A lány, akit feminista meggyőződésű professzora felkarol, elborzad a szóbeszédtől, hogy a professzor esetleg homoszexuális lehet, majd el is hessegeti a gondolatot, hogy egy ilyen művelt, nagy tudású férfi ilyesmire vetemedhet. A fiú pedig teljes természetességgel fekszi végig a környékbeli prostituáltak egész sorát, de a szüzesség így is kardinális kérdés marad a számára. A feminizmus nagyon mértéktartó (ezen a ponton még választójogról sem beszélhetünk), dúlnak az antiszemita – illetve székely-, román-, németellenes – sztereotípiák, és hát Erdélyben, ami a kisebbségek és vallások olvasztótégelye, erre minden bekezdésben adódik lehetőség.

"A sebészettel viszont le van számolva, egyszer s mind örökre végeztünk, nincsen többet egymással dolgunk. Mit tőlem ez a háború elvehetett, kezem révén, azt mind megszerezte, akár akartam adni, akár nem. Van a gyógyításnak más módja is, én embert nem vágok többé.

Mert miért.

Mert itten minden le lett vágva, mondhatni. Amit csonkolni lehetett, az le lett amputálva, s helyére pótlás ugyan biza nem került. Fogták szépen a kést, egy hatalmas országnyi fejszét, s úgy kanyarintottak egy grandiózusat ezen a mi életünkön, s aztán máshová varrták, hová nem tartozik ez a testrész."

Tompa Andrea nem hallgat el semmilyen mocskot, legyenek azok a háború szörnyű sérülései, a prostitúció, a szenvedélybetegség, nyomor vagy az emberi kapcsolatok szeretetlensége, a könyv mégis inkább a nagybetűs szépség utóízét hagyja maga után. Nem lehet nem szeretni a lapjain megelevenedő, századfordulós Erdélyt a kivagyi polgári öntudatával, etnikai, vallási és meggyőződésbeli sokszínűségével, természeti gazdagságával, gőgjével és frusztrációival Pest és Kis-Magyarország iránt. A Romániával való egyesítés utáni napok, évek kollektív lélektanának ábrázolása is plasztikus, de mértéktartó, és ez valódi teljesítmény egy ilyen sokat boncolt témában. Tud ütni az, ahogyan egy ilyen nemzeti trauma szép lassan ténnyé, majd hétköznapivá válik, és egyáltalán: átérezhető, átélhető, húsba vájó trauma tud lenni valami, ami már puszta kulcstartókká, pólónyomatokká, megfakult autómatricákká kopott a tudatunkban.

Számtalan rétege van ennek a könyvnek, és mindegyikben jól teljesít. Lehetne történelmi, szerelmi vallomás a gyógyfürdőkhöz, lehetne keserédes romantikus regény akár a két szereplő, akár köztük és az orvostudomány között, lehetne terápiás írás a vidék és a főváros Magyarországának, illetve Erdély és Kis-Magyar-ország traumáinak feldolgozására, és így tovább… De bárhogyan is olvassuk, biztos, hogy érdemes.


Indikált: erdélyieknek és Erdély-rajongóknak; a kultúr- és/vagy orvostörténet kedvelőinek; gyógyfürdőbe, fürdőhelyi üdüléshez; nyelvi ínyenceknek; azoknak, akik szeretik a többrétegű, jól becsomagolt dolgokat, és szeretnek megdolgozni egy olvasmányélményért; pszichiátria és sebészet iránt érdeklődőknek; ha eddig sose érezted Trianont*.

Kontraindikált: medikusként a kisebbségi komplexus shubjai alatt; nemzeti ünnepek környékén; sötét lelkiállapotban; ha csak valami könnyűt olvasnál; ha a háborús témáktól a hideg ráz; ha nem bírod, ha valami nagyon nem polkorrekt; ha zavarba hoz a szókimondó, századeleji erotika gondolata.

Szerző: Gergics Enikő
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.
Kék golyó. Két ártalmatlan szó, ami ebben a formájában szabad asszociációra ad lehetőséget mindenkinek. Eszünkbe juthat róla akár egy csomag üveggolyó, vagy az elmúlt héten megnyert biliárd játszmánk, ahol a kék 10-es elrakása egy világbajnoki győzelmet is megérhetett volna (persze a Béla szerint csak szerencsénk volt, de mi tudjuk, mi a helyzet…). Asszociálhatunk a golyórágóra, aminek 2 perc után már semmi íze nem volt, mégis gyerekként imádtuk a színes gömböket rágcsálni. Aztán ott van az az utca is. Amit sokan csak hallomásból ismernek, mégis a legtöbben tudják mihez kötni. Budán a Kék Golyó utcában található az Országos Onkológiai Intézet, ahol daganatos betegek gyógyításával foglalkoznak.

Ötödévben a sebészeti blokk keretében néhány nap alatt igen erős impulzusok érhetik ott a hallgatót, de ezt össze sem lehet hasonlítani azzal az érzéssel, mint mikor betegként megy oda az ember. Mindaddig, amíg nem szembesülünk azzal a tudattal, hogy valóban tényleg nagy a baj, addig hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a betegségre, mint egy olyan rosszra, ami majd a kezelés hatására úgyis elmúlik. Általában – szerencsére – tényleg nem a legrosszabbra kell gondolni, azonban jobb félni, mint megijedni alapon nem árt az elővigyázatosság.

Számunkra az első alkalmat részletes utánajárás előzte meg. A benyomások nagyon pozitívak voltak. Szinte mindenkitől azt hallottuk, hogy itt az ellátás magas szinten, nemzetközileg elismert módon történik, az orvosok kiváló szakemberek, és – ami különösen megnyugtató volt –, sokan azt is kiemelték, hogy a szakmai tudáshoz kellő emberség is társul. Mindezek ismeretében jutottunk el a „Kékgolyóba”. A kezdeti ijedtség mellett volt bennünk egy kíváncsi várakozás, hogy a hallottak a mi esetünkben hogyan fognak teljesülni. Nem voltak nagy elvárásaink azt illetően, hogy a hetekkel korábban egyeztetett időpontunk bármit is jelent, de arra tényleg nem számítottunk, hogy az adott idősávban rajtunk kívül minimum 30-40 ember fog várakozni. Azon kívül, hogy megállapítottuk, hogy a magyar egészségügy milyen hibátlanul működik, azt hiszem, ez volt az az első pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy sajnos semmi egyedi nincs a mi esetünkben. Számtalan sorstárs nemtől és kortól függetlenül ugyanarra a megváltásra várt; hogy az orvosok mondjanak valami megnyugtatót, amibe bele lehet kapaszkodni, miután a rettegett diagnózis kihúzta a lábuk alól a talajt.
Nagyon érdekes, de amíg ott várja az ember, hogy a sorsáról döntsenek, oly könnyedén elegyedik beszélgetésbe a mellette ülővel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem tapasztalható az a közöny vagy távolságtartás, amivel az utcán szembesülünk, ha odafordul hozzánk egy ismeretlen. Amikor a mellettünk ülő, 40 év körüli nő megtudja, hogy először járunk itt, különösebb kérdezés nélkül kezdi el mesélni saját történetét. Megtudjuk, hogy Áginak hívják, és elmondja, hogy 5 évvel ezelőtt vett észre egy csomót a mellében. Amikor felkereste az orvosát ezzel, néhány vizsgálat után kiderült, hogy minél előbb műteni kell, mert nagy a baj. A műtét után kapott kemoterápiát, és úgy nézett ki, hogy tünetmentes, azonban néhány hónapja a másik mellében is csomót tapintott. Jelenleg a harmadik kemoterápiás kezelésére vár. Nem tudja, hogy mi lesz, az orvosoktól sem tud semmi biztosat, már csak legyint az egészre. Azt mondja, nem tud mit csinálni, ha kezelés kell, akkor az kell, csak legyen már túl ezen. Látszólag olyan könnyedén beszél erről, mintha épp az időjárásról csevegnénk. Nehéz erre bármit is mondani. Valahogy túl kevésnek érzem azt, amit mondanék neki, ahhoz képest, amiről úgy gondolom, hogy valóban hasznos is lenne. Azon gondolkodom, vajon fordított esetben én minek örülnék. Nem tudom pontosan megmondani, de a sajnálkozástól biztos kirázna a hideg. Pillanatnyi zavarom és tétova gondolataim közül kizökkent az, hogy arról kezd beszélni, hogy itt hogyan is mennek a dolgok. Hogy hol érdemes várakozni a vérvételnél, hogy minél előbb sorra kerüljön az ember, hogy mi lesz a műtét után, mikor kell jönni kötözésre, hogy a kemó milyen lesz… Ekkor a mellette ülő, idősebb hölgy is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Kiderül, hogy régóta ismerik egymást. Még akkor találkoztak, mikor Ági először kapta a kemót a műtéte után. Mesélnek arról, hogy a kezelések során mennyi új embert ismertek meg. Mindenki más miatt és mégis ugyanazért van ott. Gyógyulni szeretnének. Mondják, hogy az mindig szomorú, mikor nem találkoznak 3 hét után valakivel, mert az azt jelenti, hogy nem volt jó a véreredménye, és várnia kell, amíg rendeződnek az értékei a következő kezelés előtt. Amikor a mellékhatásokról kérdezzük őket, összenéznek. Látszik, hogy nem akarnak megijeszteni bennünket, de miután jelezzük feléjük, hogy már nagyon nem tudnak olyat mondani, akkor folytatják. Ági elmondja, hogy neki a negyedik kemoterápia volt a legrosszabb. Akkor többször volt annyira rosszul a gyógyszerektől, hogy úgy érzete, inkább nem folytatja tovább. De most nézzük csak meg; mégis itt van, ráadásul már másodjára. A barátnője bólogat, majd hozzáteszi, ő a harmadikat viselte a legnehezebben, de utána talán kicsivel könnyebb lett. Vagy csak hozzászokott. Aztán szóba kerül a hajhullás és a kopaszság. Abban mindketten egyetértenek, hogy sosem volt még annyira jó a frizurájuk, mint mióta parókát hordanak. Nevetnek. Morbid poén, de most nagyon szeretem őket ezért.

Órák telnek el mire sorra kerülünk. Odakint már sötétedik, mikor kilépünk a főbejáraton. El sem hisszük, de holnapután műtét. Valakit levettek a műtéti programról, mert belázasodott. Talán jobb is így, kevesebb idő marad az aggódásra. Ahogy az elmúlt nap történéseire gondolok, eszembe jutnak Ágiék. Utólag jövök rá, hogy mi volt az, ami ma annyira magával ragadott, miközben őket hallgattam. Kezdetben annyira lefoglalt az, hogy sajnálkozzak a sorsukon, hogy nem vettem észre, hogy őket nem kell sajnálni. Tisztában vannak a betegségükkel és azzal is, hogy nem lesz könnyű, amíg a gyógyulásig eljutnak. Együtt tudnak élni a gondolattal, hogy ez talán nem sikerül, mégsem a miérteken keseregnek. Az a hihetetlen erő és magabiztosság, ami áradt belőlük, még most is melegséggel tölt el. Jó látni, hogy ezt így is lehet.



Szerző: Bárándi Dóra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.
Az elhízás vagy más néven obesitas a szervezet egészségesnél nagyobb zsírtartalmát jelenti. Tipikusan úgy szoktak fogalmazni, hogy akkor keletkezik súlyfeleslegünk, ha a szervezet számára szükséges energiamennyiségnél többet viszünk be. Azonban ez nem ennyire egyszerű, hátterében lehet genetikai ok, pszichológiai probléma vagy életmódbeli tényező is.

A túlsúly az emberek tudatában legtöbbször nem betegség-ként jelenik meg, főleg addig, amíg a szövődménybetegségek radikális életmódváltást nem sürgetnek. Ezért is rendkívül nehéz megelőzni, hiszen sokan már csak akkor döbbennek rá, hogy változtatniuk kellene, mikor már az elhízás valamilyen következménye alakult ki, illetve mikor már nehezen lehet megszabadulni a súlyfeleslegtől. Mivel a túlsúly kialakulásához vezető út rendkívül szerteágazó, a következőkben főleg a genetikai tényezőkre szeretnék kitérni. 



A túlsúlyos embereket sajnos sokszor megbélyegezzük, akaratgyengeséget, egészségtelen életmódot társítunk hozzájuk. Ez azonban többségében nem helytálló, hiszen az elhízás sokszor nem a túlzott evésnek, mint inkább a genetikai tényezőknek köszönhető. Az elhízásra való hajlam öröklődő tulajdonság. Azokban a családokban, ahol az egyik szülő sem elhízott, a gyerekeknek csak 10%-a lesz elhízott; ahol az egyik szülő elhízott, ott a gyerekek 40%-a lesz; ha pedig mindkét szülő elhízott, a gyerekeknek 70%-os esélye van az elhízásra. Próbálták ezt úgy megmagyarázni, hogy a gyerekek csak utánozzák a szüleik étkezési szokásait, de ikerkísérletekkel alátámasztották az elhízás genetikai alapját.


Testzsírsejtszám

A zsírsejtek kizárólag csecsemőkor és serdülőkor kezdetén képesek szaporodni, azonban méretüket egész életen át tudják változtatni a szervezet által raktározott zsír mennyiségének megfelelően. A túlsúlyos embereknek általában több és nagyobb zsírsejtjeik vannak, mint normál súlyú társaiknak. Tehát kapcsolat van egyrészt a gének és a zsírsejtek száma között, másrészt a zsírsejtek száma és a kövérség között. Ezzel magyarázható, hogy a zsírleszívásos beavatkozásokkal általában csak rövid ideig tartó eredményeket érhetünk el, hiszen a megszerzett karcsúság csak addig tart, amíg a zsírsejtek újra fel nem töltődnek. Egy zsírsejt pedig akár harmincszorosára is képes növekedni.


Az anyagcsere sebessége
Egyéni különbségeket mutat az is, hogy szervezetünk hogyan hasznosítja a fölöslegben bevitt kalóriákat; míg egyesek szervezete nagyobb részét átalakítja zsírtartalékká, addig másoké több energiát éget el a különböző anyagcsere folyamatokban. Ezért van az, hogy – kissé túlozva ugyan – míg az egyik ember szinte bármit megehet, nem fog rajta meglátszani, a másik már ha ránéz az ételre is, felszed pár kilót. Az anyagcsere optimális sebességének beállítása a megfelelő összetételű és időrend szerinti táplálkozással lehetséges. Ez rendkívül fontos a megfelelő testsúly kialakításában és annak megtartásában is.


Stabilizációs pont / Set point
A stabilizációs pont egy olyan az agyunk által meghatározott érték, amely próbálja a testsúlyunkat stabilizálni és nagyjából egyenlő értéken tartani. Ezért történhet az, hogy 1-2 kilót ingadozhat a testsúlyunk, de lényegesen nem változik általános körülmények között. Ezen kívül ez lehet a magyarázata annak is, ha valaki egy drasztikusabb fogyókúra után viszonylag hamar visszaszerzi a leadott kilókat, hiszen a szervezete az agy által „beállított” testsúly megtartására törekszik. Ennek köszönhető, hogy sokan pár kiló leadása után megállnak a fogyásban és komolyabb életmódváltás nélkül nem is sikerül nekik tovább folytatni. A legtöbb fogyókúrás gyógyszer is a stabilizációs pontra hat, úgy hogy azt lecsökkenti, így a szerveztünk által meghatározott zsírtartalom is kisebb lesz. Azonban az előbb említett okok miatt a gyógyszer szedésének abbahagyásával a stabilizációs pont is visszaáll az eredeti értékre. A fogyókúrás gyógyszereken kívül más, idegrendszert támadó gyógyszer is hatással lehet rá, így fordulhat elő, hogy különböző antibiotikumok vagy hormonkészítmények szedése során néhány plusz kilóra tehetünk szert.


Leptinszint
A leptin egy polipeptid, mely a zsírsejtekben termelődik és a hypothalamus számára jelzi a szervezet zsírtartalmát. Tehát normál esetben, minél magasabb a szervezet zsírtartalma, annál több leptin keletkezik, annak pedig táplálékfelvételt gátló hatása van. A túlsúlyos embereknél a leptinszint öröklődő rendellenessége is szóba jöhet, azonban gyakoribb, hogy elhízás esetén a szervezet fokozatosan érzéketlenné válik a leptinszintre, így a beépített mechanizmus nem gátolja a felesleges táplálékfelvételt.


Összegezve, a gének sokféle módon felelősek lehetnek az elhízásért: sok és nagy zsírsejt teremtésével, magas stabilizációs pont és alacsony anyagcsere-sebesség beállításával vagy a leptinszint rendellenességével. Ezeken kívül természetesen még rendkívül sok tényező vesz részt a súlyunk kialakításában. Ezért is fontos, hogy odafigyeljünk a megfelelő testsúly kialakítására és megtartására, hiszen ezzel is hozzájárulunk egy egészséges és kiegyensúlyozott élet kialakításához.


Szerző: Ortó Eszter
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.
Peremkerületi háziorvosi létben relaxált(abb) mentális terű édesanyám egy belvárosi utazásból a következő meglátással tért haza: „Ezek mind rá vannak kötve egy hatalmas tőgyre, azt szopják folyamatosan!”- utalva itt a metróban szeme elé tárult azon látványra, melyben lényegében kortól függetlenül az emberek döntő hányada telefonjának megkérdőjelezhetően értékes tartalmaiba elmerülve tölti saját életidejét, éli meg sajátnak gondolt valóságát.

A ’brainwash’ konteó koncepciója szerint kultúrkörünket egy főként az oktatási rendszeren és médián át elterjesztett irányított agymosottság hatja át, melyben az emberi tudat különböző pszichológiai technikákkal kerül befolyásoltság alá egy érdekcsoport az emberi fajra nézve kevéssé jóindulatú és előnyös céljai mentén. Cikkemben azokból a jelenségekből szedek össze néhányat a teljesség igénye nélkül, melyeket mérlegelve talán mégsem olyan könnyű elmenni a koncepció mellett egy újabb összeesküvés-elmélet hívő paranoid teóriának bélyegezve azt.

Az emberi percepció határai 
- a sémás észlelés

Ha abból a modellből indulunk ki (negligálva a kvantumfizika megfigyelőtől függő valóságról szóló felfedezéseit), hogy létezik egy objektív valóság, melyet minden ember ugyanúgy tud észlelni, a folyamat végigvitelénél hamar gondolati csavarokba ütközünk. Vegyük a látás folyamatát - az emberi szem visszaverődő fotonokat észlel (tehát nem magát a feltételezett objektív tárgyat közvetlenül), a bejövő információból a retinán elektromos jel keletkezik, mely ezután több kódolási folyamaton megy át, az asszociációs területeken átjutva az eddigi ismert sémákhoz igazodva, korrigálva, kiteljesítve interpretálódik az agykéregben. Végigkövetve ezt minden modalitással eljuthatunk odáig, hogy közvetlen kapcsolatunk, direkt megfigyelőtől független objektív külvilágészlelésünk egész biztosan nincs, a feltételezett külvilág tárgyaival, jelenségeivel csak egy emberi érzékszervek által dekódolt saját észlelet formájában vélhetünk találkozni. A fénysebességből (hangsebességből), idegi vezetési sebességből és a feldolgozórendszerek működési idejéből fakadóan továbbá a folyamat sosem real time, tehát mindig a feltételezett külső objektív valóságnak csak egy „időben” eltolódott változatát észlelhetjük csak.




Az érzékelésfilozófia sok elmélkedési alapot nyújt még, témánk szempontjából a kiemelendő az, hogy a „külső valóságot” csak már meglévő, a tudatba bekerült sémák alapján, torzítva tudjuk észlelni, sosem teljes „objektív” valójában. Ezek a sémák pedig tanulással, gyerekkortól kezdődően kerülnek oda be, jobbára a közoktatáson és mainstream médiahordozókon (könyveken, tévéműsorokon), és az ugyanezeken felnőtt szüleink és egyéb kontaktjaink szemléletén át.

Hányan látnának pl. aurát az emberek körül, ha az iskolában az lenne a tan-anyag, hogy az embert többrétegű energiamező veszi körül, aminek frekvenciája színként dekódolható?

A ’csordamentalitás’ 
mint a kellemes, biztonságos élet záloga

Az ember újszülöttként, gyerekként egészen biztosan halálra ítélt, ha nem tud beilleszkedni az őt körülvevő közegbe, fennmaradásához később is általában sok ember munkája szükséges (hány ember képes pl. egyedül megtermelni a túléléséhez szükséges élelmet?). Az átlag-ember létének fennmaradása a közösség erejére utalt, az abból való kilógás végzetes következményekkel járhat, a fizikai aspektusokon túl a közösséghez való tartozás pszichés igényével is számolva. Minden csoportosulásban ismertek azt összetartó hiedelemrendszerek, melyeket annak, aki tag akar lenni, többé-kevésbé el kell fogadnia, és azok szerint kell működnie, ha nem akarja a ki nem mondott kiátkozás életveszélyes következményeit magára venni. A csoportnyomás általában akkora, hogy az átlagos szellemi igényű és kíváncsiságú szintű egyén nem kérdőjelezi meg a közös dogmarendszert, kényelemből, a beilleszkedés, megértettség, elfogadottság szerotonin és egyéb kéjes hormonokat felszabadító volta miatt boldogan leél egy életet a közös hitrendszer kritikai elemzése nélkül.

A tömegpszichológia 
„A tömegekben a butaság és nem a gondolkodó ész gyülemlik össze.”
Gustave Le Bon
A ma embere tömegtársadalomban, tömegkultúrában létezik, melyben gyakori jelenség, hogy a mennyiség az úr a minőség rovására. Tömegben megfigyelhető a dezindividualizáció, az egyéni lélektudat ún. kollektív tömeglélekbe beoldódása, mely utóbbira egyedi tulajdonságok jellemzőek. Az így generálódó anonimitás hatására a korábbi felelősségérzetből származó gátlások feloldódnak, eluralkodik a „korlátolt felelősségű lét”, hisz „sokan vagyunk, én csak megyek a többiek után”, senki nem felelős semmiért, hisz a tömeg megfoghatatlan, előállíthatatlan.

”Az Antikrisztus nem alak, nem ember, nem lény, nem test-lélek-szellem olyan egysége, mint amilyenek mi vagyunk. Hiszen éppen ez az. Ez a titka. Az Anti-krisztus éppen a személytelen. Mi a borzalom a személytelenben? Az, hogy megszólíthatatlan. Az Antikrisztus az aperszonális legátoló szükségszerűség. Az anonim borzalom, amellyel szemben védtelenek vagyunk, nem mert tőlünk független, hanem mert ezt a nemlétezőt mi valósítjuk meg és mi csináljuk és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk hozzá. Egyetlen pillanatában sem valódi. Annyiban van jelen és neki csak annyiban van hatalma, amennyiben élő emberi lény őt szolgálja és neki meghódol és magában neki helyet és teret enged, és amennyiben az élő emberi lény személytelenné és valótlanná válik.”

- Hamvas Béla



A magatartásminták lelki infekcióként gyorsan terjednek benne, az ideáljai igen változékonyak és könnyen irányíthatóak. Kritikai gondolkodása nincs, könnyen áthatja a mindenhatóság-érzés. Hipnábilis, impulzív, a szuggesztiókra, propagandára igen fogékony, főleg vizuálisan, a szimbólumokon keresztül (márkalogók).

„A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, az értelem kicsi, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tények-ből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelszó-szerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.”

- Adolf Hitler


Reklámpszichológia
„A fogyasztó akaratának, gondolkodásának, attitűdjeinek befolyásolása a vásárlás érdekében”

A reklámokra jellemző, hogy a meggyőzés indirekt útját használják, a kognitív tényezők helyett rövid (és olcsó) utat találva az érzelmekre való hatással a viselkedés aktuális üzleti és egyéb hatalmi érdekek szerinti manipulálásához. Fontos a szimpatikus, csinos kommunikátor, erős vizualitás, tömör, egyszerű, fülbemászó szlogen, attraktívra kozmetikázott statisztikák és persze a gyakori ismétlés.

Vidékről egyetemünk városába való vissza-téréskor sokkoló élményként üti mellbe az embert a fővárost elöntő reklámszemét-áradat. Ez az emberi elme nagyfokú túl-terhelése haszontalan tartalommal, mely ha az egészséges környezethez és a legmagasabb egészséghez való alapvető emberi jogokat kicsit is komolyan vesszük, nem megengedhető, elfogadható. A szellemi kapacitást sajnos ezek külön odafigyelés nélkül is leterhelik, egy belvárosi út után rengeteg, tudattalanba bekerült káros szlogennel, szuggesztióval lesz tele az ember feje. Ma a „fejlett” világ népességének nagy része városban él, ezen fogyasztói attitűddel fertőzött területen tehát extenzív a lakosság folyamatos szellemi átszennyezettsége.



A szakma képviselői szeretik azzal hárítani gyakran társadalommanipulálónak nevezett tevékenységért vállalandó felelősségüket, hogy az ember tudatos lény, szabad akarata van, befolyásolhatóságának gondolata nem reális. Egy szellemileg magasan képzett jógik és mágusok által alkotott populációt vizsgálva ez valóban igaz, az átlagemberek által dominált társadalmi környezetünk nyitott szemmel elemezve viszont sajnos egyértelmű a gondolati átfertőzöttség és az irányított attitűdök megléte.

Memetika
- az elme vírusai


A kifejezés eredete a görög miméma - utánzás szóból jön, mémnek nevezzük az emberek között vírusi stratégiával terjedő gondolatokat, hiteket, irányultságokat, viselkedésmintákat, melyek ölthetik egy aktuális divat, zeneszám, jelszó, technika stb. formáját. A számítógépes és egyes szomatikus vírusokhoz hasonlóan a mémek engedélykérés nélkül beépülnek a gazda-szervezetbe, „lebukásuk” ellen beépítetten védettek, hisz integrálódásuk nyomán a szervezet sajátjának ismeri el őket, így észrevétlenül tudják módosítani a normális működést. Terjedésük fizikai közeghez nem kötött, exponenciális, lényegében megállíthatatlan, öncélú folyamat, minőségjavulás nem sajátja.

Az emberi faj hajlik a mintakövetésre, agya igen fogékony az új, utánozható tartalomra, kívülről jövő, betanult dolgokat könnyen sajátjaként fogad el, szívesen átvesz, ezen mechanizmussal tehát könnyen beültethetőek és gyorsan terjeszthetőek nagy távolságokban is (internet!) új minták a populációkban.

”Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élősködsz az agyamon, mert a mém terjesztésének eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán.”

- Richard Dawkins



Mémek terjesztésére ma igen sok eszköz kínálkozik, hisz a népesség nagy része már szinte 0-24 órás „hálóra” kötöttségben létezik (média- televízió, rádió, írott sajtó, internet). A közösségi oldalak kiváló színterek egy-egy vírus ledobására a közösbe (pl. #metoo gerjesztett kampány). Memewashed-nek nevezheti magát az, aki pl. szelektív Facebook-oldal követések nyomán egy témakörre terelődő gondolatokkal túltelődik.

A jelenség természetének átlátása a kez-deti kellemetlen érzések („ilyen könnyen fertőzhető lenne a tudatom?”) után elhozhatja azt a megnyugvást, mely abból a felismerésből fakad, igazán egyik gondo-latunk sem sajátunk, így ragaszkodni nem érdemes hozzájuk (zen meditáció). A társadalmi súly átgondolása viszont nem ugorható át, hisz riasztó a tény, mennyire könnyen manipulálhatóak a tömegek.

A mémek természetesen lehetnek pozitívak vagy semlegesek is, a jelenleg a világban uralkodó értékválság és szűklátókörű irá-nyultságokat látva viszont nem reális azt gondolni, ne lennének lehúzó tendenciák is nagy erőkkel terjesztve.

VR
az irányítás mesterien élethű eszköze


A technológia fejlődésével lassan hazánkban is terjednek a virtuális realitásba magas minőségben benyelő szemüvegek és kiegészítőik. A technika pozitívuma, hogy (kis észlelés- és tudatfilozófiai bemelegítéssel karöltve) a hétköznapi, objektívnek tekintett valóságunk illúzió voltának kérdésére tömegekben felhívhatja a figyelmet, élményszerűen érzékelhetővé teszi, mennyire könnyű világokat kreálni (Maya: az észlelt anyagi valóság illúzió volta). A kritikus pont is itt van - tömegek fogják életidejük tetemes részét egy a saját „valóságuknál” kellemesebb, mesterségesen generált valamiben eltölteni. Ami egy kreált fo-gyasztói termék, az irányítható és irányított is, gyakran megkérdőjelezhetően üdvözítő elvek mentén.

A háló szomatikus ára 
- extrém EMF terhelés

Az emberi szem az elektromágneses spektrum csak igen kis sávját tudja érzékelni, a telekommunikációs eszközök működtetéséhez szükséges frekvenciatartomány ebbe nem tartozik bele, így szerencsésebb egyén úgy vélheti, ez a sugárzás nem is létezik, legalábbis neki nincs vele szomatikus kapcsolata. A valóság az, hogy a lakosság egyre nagyobb hányada ismeri fel magán az elektromágneses hiperérzékenység (EHS) jelenségét, ami nem feltétlen alaptalan pszichoszomatizálás, ha belegondo-lunk a ténybe, az összexpozíció egyre csak nő az új eszközök terjedésével (pl. az önvezető autók elterjedéséhez nemsokára újabb, teljes városokat lefedő vezérlőháló kell majd), továbbá átgondoljuk, mi is az emberi szervezet, sejt. Ismerve azt, hogy a test bioáramokkal összefüggésben működik, egysége, a sejt egy igen érzékeny, finoman szabályozott szerkezet, nehezen képzelhető el, hogy a szinte mindenhol mesterségesen és egyre nagyobb összdózisban, a természetes szintet sok tíz-hatvánnyal meghaladó gerjesztett terek (adótornyok, kiterjedt mobiltelefonhasználat, emittáló wifi routerek még egészség-ügyi intézményekben is) indifferensek lennének az emberi szervezettel.

Aktuális világberendezkedésünk sokban a tömegkommunikáció wireless formájára épül, a hatalmas üzleti érdekek szava hangosabb lehet a józan észnél, de a kutatási eredményeknél is. Egy olyan világban, ahol gyermekjátszótér épül magasfeszültségű távvezeték lábához, talán érdemes saját (üvöltő) intuíciónkra hallgatni a propaganda helyett ebben a kérdésben is.

Ahogy a gyűjtésből látszik, a tudati irányítást sok jelenség alapozza meg, kiterjedt eszközparkjával a népesség nagy része már rendelkezik. Jelen cikknek nem témája az okok kutatása, célja inkább a figyelemfelkeltés – az emberi tudat irányítottságának, kondícionáltságának koncepciója nem fel-tétlen fikció. Az ember személyes léte sokban megegyezik tudatának tartalmával, működésével. Ennek beszennyezésé-re igen sok technika áll rendelkezésre, tisztítása – főleg a megszokott, sokszor parazita közegben megmaradva – nehéz feladat, de nem lehetetlen. Az első lépés a jelenség valóságosságának felismerése.


Szerző: Boros Annamária
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 6. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com