- Interjú Szummer Csabával


Szummer Csaba (Sátoraljaújhely, 1956. október 24.) pszichológus, a Multidiszciplináris Társaság a Pszichedelikumok Kutatásáért (2010) alapító elnöke. Kutatási területe a pszichológia és a pszichoanalízis ismeretelméleti és tudományelméleti problémái és eszmetörténeti vonatkozásai, valamint a pszichedelikumok recepciója a nyugati kultúrában. Utóbbiról beszélgettünk tavaly karácsonyra megjelent könyve kapcsán.

Mikor és miért lettek kriminalizálva a hallucinogének?
Társadalmi okok játszották a főszerepet. A 60-as években nagy reményeket fűzött hozzájuk az amerikai ellenkultúra. A hippik úgy látták, hogy az LSD-vel radikálisan meg lehet változtatni az emberek tudatát, ez pedig szükségszerűen elvezet majd egy társadalmi forradalomhoz. A politikai elit megijedt ettől a lehetőségtől, és az is tény, hogy milliók kezdték abúzusszerűen használni az LSD-t. Egy nagyon intenzív tudatmódosító szerről beszélünk ugyanis. A meszkalinból, pszilocibinből, DMT-ből 50-100 milligrammnyi a küszöbadag, az LSD esetében 50-100 mikrogramm! Reális volt az abúzusveszély észlelése, viszont irreális a társadalomformáló hatásától való félelem.

Az ezredfordulót követően újra felmerült a hallucinogének gyógyászati alkalmazásának a gondolata, például az MDMA mint a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) lehetséges gyógyszere, vagy az LSD, a ketamin és az ibogain addiktológiai felhasználási lehetősége. Ha ezek tényleg hatásos terápiás eszközök lehetnek, miért tiltották be négy évtizeddel ezelőtt a terápiás alkalmazásukat is? A morfiumot például használják, pedig hírhedten nagy az addiktív potenciálja.
Ez igaz, de a morfiumhoz nem kapcsolódtak ideologikus várakozások, senki nem várta, hogy a morfiumtól megváltozik majd a társadalom. A 60-as évek erőteljes és színes ellenkultúrája, az új baloldal megjelenése, az egyetemfoglalások, a diák- és polgárjogi mozgalmak olyan miliőt alkottak, amiben az LSD-vel kapcsolatban messianisztikus elvárások jelentek meg. A 60-as évek közepére az LSD az ellenkultúra démonizálódott szimbólumává változott. A jogi szabályozás nem mindig ésszerű. Az lett volna a logikus, ha a hallucinogéneket kivonják a tömegfogyasztásból, de a terápiából és a kutatásból nem! Klinikákon, megfelelő felügyelet és szakértelem mellett az újabb kutatások szerint is nagy valószínűséggel megbízhatóan használhatók a pszichedelikumok terápiás, horribile dictu önismereti céllal. Ezeket a kutatásokat kellene felgyorsítani.



Ha jól tudom, a 80-as években megismétlődött az LSD kálváriája egy másik hallucinogén szerrel, az MDMA-val.
Az MDMA a 70-es évek második felében jelent meg. Eredetileg terápiásan alkalmazták, mint a 60-as évek hallucinogénjeit. Azután partidrog lett belőle ecstasy néven, majd 1985-ban betiltották (Vigyázat, amit ma ecstasy néven illegálisan forgalmaznak, az szinte soha nem tiszta MDMA!) Az MDMA víziókat kiváltó hatása gyengébb, mint a „klasszikus” hallucinogén szereké. Ugyanakkor empatogén és entaktogén hatású, azaz jelentősen javítja az empátiás és altruista képességeket és hajlandóságot, valamint a tapintási és erotikus érzékenységet. 3-5 óráig tart a hatása, eközben a szer megszünteti a szorongást és a társas izoláció érzését, növeli a terapeuta iránti bizalmat, vagyis pszichoterápiával rendkívül jól kombinálható.

Mitől függ az, hogy egy vegyület illegális drog lesz vagy legális gyógyszer? Azt hallottam, hogy a Ritalin például meglehetősen hasonló hatású az MDMA-hoz.
Francis Fukuyama, a híres amerikai filozófus veti fel éppen a Ritalin kapcsán, hogy mennyire önkényesen sorolták át az MDMA-t a drog kategóriába. A hallucinogéneket két hamis indokkal tartják a legszigorúbban tiltott kategóriában. Az egyik érv a magas addiktív potenciál, a másik a gyógyító képesség tagadása. Tudni kell azonban, hogy ezeknek az anyagoknak nincsen fizikai addiktív potenciáljuk, mivel nem hatnak az agy örömközpontjára, jutalmazó centrumára. Pszichés addikciót is csak nagyon ritkán figyelhetünk meg. A gyógyító képességük pedig egyre inkább bizonyítottnak tűnik.

Hol tartanak ma ezek a kutatások?
Strassman sikerét követően lassanként újraindultak a pszichedelikus kutatások, és mára egy kisebbfajta reneszánszról is beszélhetünk. Ennek részesei éppúgy az amerikai elitegyetemek (köztük a Harvard, a Johns Hopkins, a UCLA vagy a NYU orvosi karai), mint az Egyesült Királyság, Németország, Svájc, Hollandia, Kanada, Jordánia, Izrael, Oroszország, Litvánia, Csehország, Lengyelország, Spanyolország, Portugália és a latin-amerikai országok orvosi egyetemei és kutatólaboratóriumai. A vizsgálatok eddigi eredményei biztatóak. Úgy tűnik, a pszichedelikumok igazolni fogják az 1950–1960-as évek terápiás várakozásainak egy jelentős részét, s megfelelő szakértelemmel alkalmazva hatékony terápiás eszközök lehetnek a jövőre nézve. Amerikában 2005-től kezdődően adnak ki újra engedélyeket MDMA-kutatásokra. Az MDMA hatásosságát könnyebb igazolni, mint a klasszikus pszichedelikus szerekét, mivel jobban beleilleszkedik a jelenleg elfogadott gondolkodási paradigmákba. Ezek a kutatások túl vannak már a II. klinikai fázison, 2017-ben elkezdődik a III. klinikai fázis, 2021-re pedig reális cél a legális gyógyszerként való forgalmazás.
A legígéretesebbnek a PTSD-ben (posztraumás stressz szindróma) szenvedő, hagyományos pszichoterápiával gyógyíthatatlan amerikai veterán katonákon folytatott vizsgálatok mutatkoznak. Az MDMA-alkalmazások mellett a klasszikus terápiás alkalmazásokat is újra kutatják, például a haldoklók fájdalomcsillapítását és halálszorongásuk enyhítését LSD-vel, a depresszió és a kényszerbetegségek kezelését pszilocibinnel és MDMA-val. Az addiktológusok kimagasló eredményeket érnek el újabban ajahuaszkával, ibogainnal és ketaminnal alkohol- és heroinfüggők kezelésénél is.

Mire kell ügyelnie a terapeutának?
Meglepő módon a hallucinogének az elmúlt 5-10 év kutatásai szerint a felsorolt hallucinogén szerek gondos használat mellett a jelenlegi legális pszichoaktív gyógyszereknél lényegesen biztonságosabbnak tűnnek. A majdani terapeutáknak, akiket az MDMA esetében már el is kezdtek képezni, természetesen pontosan ismerniük kell majd az indikációkatt és a kontraindikációkat. Azt is figyelembe kell venni, hogy az LSD-t és a pszilocibint leszámítva a legtöbb hallucinogén szernek vannak fiziológiai mellékhatásai; például a vérnyomás- és pulzusszám-emelkedés az ajahuaszkánál és az MDMA-nál, illetve jelentős szívterhelés az ibogainnál.

Hogyan kell elképzelni egy hallucinogén-protokollt?
A terapeutának a pácienst fel kell készítenie a tudatállapot ideiglenes, és egyben radikális megváltozására, majd pedig biztosítani kell a felügyeletet az ülés alatt. Az üléseket követően gondoskodni kell az élmény integrációjáról, magyarán a kezeléseket pszichoterápiával kell kombinálni: alaposan át kell beszélni a pácienssel a megélt fantáziákat és érzelmi állapotokat, segíteni kell őt abban, hogy a hallucinációkból, fantáziákból, víziókból új perspektívákat nyerjen élethelyzete, életformája átgondolásához, döntési alternatívái kiérleléséhez. Egy gyógyszeres ülésre általában 2-3 hagyományos ülés esne a mostani kutatások szerint 4-5 héten keresztül, heti 2x1 órás gyakorisággal számolva.

A pszichedelikumokat egyéni, pár- vagy csoportos terápiában egyaránt lehet alkalmazni, kisebb, küszöb alatti adagokban, a feltáró terápiákat támogatva, ahogyan azzal Magyarországon is próbálkoztak az 1950–1960-as években, vagy – az LSD esetében – akár 1000-1500 grammos megadózisokban, ha a betegség, vagy addikció kezelése azt kívánja. A legtöbb kutató jelenleg gyógyító centrumokban gondolkodik, és kizárólag a hallucinogéneket jól ismerő, képzett terapeutákra bízná a szerek adagolását és alkalmazását. A páciens nem viheti haza a szert, ez nem is volna indokolt, hiszen nem szükséges belőle napi fenntartó adagot szedni, mint a jelenleg engedélyezett módon használt pszichoaktív gyógyszerekből. A gyógyszergyárak részben emiatt nem látnak a hallucinogének kutatásában és gyártásában üzletet, részben pedig azért nem, mert a szabadalmi védettségek lejártak. Mivel a pácienst a hatás lecsengéséig felügyelet alatt kell tartani, az LSD-nél ideálisabb a többi korábban említett pszichedelikum használata.

Hogyan lehetne védekezni a „bad trip”-ek és a „flashback”-ek ellen? Mi történik akkor, ha ezeknél az epizódoknál épp nincs jelen szakember?
Nem szabad újra elkövetni a 60-as évek hibáját, hogy boldog-boldogtalan hozzájuthat a szerhez. Az alanyok szűrése elengedhetetlen. Akinek a családjában pszichotikus megbetegedés volt – egészen az unokatestvérekig bezárólag – azok esetében nem ajánlják a pszichedelikus terápiát. Ugyanígy nem ajánlott a terheseknél való használat sem. Labilis mentális állapotban is kontraindikált a szerhasználat, mivel belobbanthat egy pszichózist. Az LSD az ilyen esetekben inkább csak előrehozza a később amúgy is bekövetkező pszichotikus epizódot, triggerként viselkedik.

A hallucinogének nem csodaszerek, s mint minden más gyógyszer, rendelkeznek mellékhatásokkal, noha más szerekkel összehasonlítva ezek csekélynek mondhatók. De ne az abúzusszerű használatot hasonlítsuk a legális gyógyszerek rendeltetésszerű, terápiás alkalmazásához! A „flashback”-ek prevalenciája 1-4 % között mozog. Annak az esélye, hogy a „flashback” katasztrofális végkimenetelbe torkolljon, megfelelően szűrt alanyok esetén gyakorlatilag kizárt.

A kutatások szintjén is volt érvényben tiltás?
Formális tiltás nem volt, de olyan nehéz volt engedélyhez jutni, hogy Amerikában húsz évig senki sem végzett ilyen irányú kutatást. Azonban mindig volt egy-két ország, például Svájc, Hollandia, ahol kisebb volumenű kutatások zajlottak. A 90-es években Rick Strassman pszichiáternek köszönhetően Amerikában újra elkezdődtek a humán kutatások a témában, s neves amerikai elitegyetemek szálltak be a terápiás alkalmazhatóság vizsgálatába. Strassman-ék a DMT nevű vegyülettel végeztek humán kutatásokat, ezzel pedig megtörték a jeget. A DMT-nek fontos magyar vonatkozása is van, ugyanis az 50-es években Szára István az akkori lipótmezei elmegyógyintézetben folytatott a világon először kutatásokat ezzel a szerrel. Az 56-os forradalom után Szára az USA-ba emigrált, ahol a későbbiekben pszichofarmakológusként meglehetősen nagy karriert futott be.

Egyébként hol helyezkednek el – veszélyességüket tekintve – a hallucinogének a pszichoaktív szerek palettáján?
Erről most már egészen pontos adataink vannak. 2007-2008 táján a brit kormány úgy találta, felül kell bírálni a pszichoaktív szerek jogi szabályozását, mivel az a logikus, ha a tiltás mértéke és a veszélyesség mértéke egymással korrelál. Ezért felállítottak egy vizsgálóbizottságot, melynek élére David J. Nutt került, aki pszichiáter és neuropszichofarmakológus egy személyben. Megvizsgáltak és sorrendbe állítottak veszélyességük szerint húsz pszichoaktív szert, köztük az alkoholt, nikotint, heroint, LSD-t és még sok mást, s azt találták, hogy a hallucinogének veszélyessége (addiktív potenciál, társadalmi veszélyesség) a többihez mérten meglehetősen kicsi. Ennek ellenére érdemi változtatások nélkül feloszlatták a bizottságot, s minden maradt a régiben. Nutt ezen felháborodva létrehozott egy független bizottságot, és kétszer is publikálták a The Lancet-ben az általuk mért adatokat. Megjegyzem, ma ez a legmegbízhatóbb kutatás a legismertebb legális és illegális drogok hatásairól és veszélyeiről.

Milyen szerepe van az Ön által életre hívott Multidiszciplináris Társaság a Pszichedelikumok Kutatásáért szervezetnek?
Legfőbb feladatunk az ismeretközlés a szakmai és a nagyközönség felé. A tényleges lehetőségeit és veszélyeit kell feltárni a pszichedelikumoknak! Ezek a szerek bizonyos esetekben megkönnyíthetik a pszichoterápiát, az önismeret fejlesztésében is segítségünkre lehetnek, mi több, spirituális vagy vallási fantáziák és élmények kiváltásában is szerepet játszhatnak. Az úgynevezett enteogén egyházak rituális kontextusban fogyasztanak hallucinogéneket. Az ilyen jellegű szerfogyasztás legális, mind Észak-, mind pedig Dél-Amerikában. Egyes tagjaink ezt is kutatják.

A könyve szinte kedvet csinál a kipróbáláshoz. Nem kapott ilyen jellegű vádakat?
Inkább csak vicces formában. Itt is szeretném hangsúlyozni, ahogyan a könyv elején: a pszichedelikus anyagok tudományos kutatásokon kívüli felhasználását a legtöbb országban, így Magyarországon is törvény tiltja, ezért forgalmazásuk lényegében bűnözők kezébe került. A drogdílerek által kínált anyagoknak mind az összetétele, mind pedig a töménysége kiszámíthatatlan. Amíg a jogi szabályozás nem teszi lehetővé, hogy bárki ellenőrzött körülmények között kerülhessen kapcsolatba a pszichedelikumokkal, és fizikai, érzelmi, valamint szociális szempontból a jelenleginél lényegesen biztonságosabb körülmények között, szakszerű felügyelet mellett találkozhasson velük, érje be a gyorsan bővülő szakirodalom tanulmányozásával!


Készítette: Maár Melinda
Fotó: Markovits Anna
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 6. számában.
Tömegközlekedsz, vársz a késő barátodra, unalmas az előadás, mit csinálsz a legnagyobb valószínűséggel? Babrálsz az okostelefonoddal, átfutod a Facebook hírfolyamot ötödjére valami értelmes/érdekes után kutatva, nézegeted az Instagram szétfilterezett képeit vagy Snapchatelsz. Pedig hasznosabban is agyonütheted az időt, és még a telódtól sem kell megválnod - hadd mutassam be a mindenki számára ingyenesen elérhető Figure1 alkalmazást. Farkas Ferenc Balázs harmadéves orvostanhallgatóval beszélgetünk, aki mint ambassador képviseli a mozgalmat.



Szia, először is köszönjük, hogy elvállaltad az interjút. Mesélnél kicsit erről az appról?
A Figure1 alkalmazást 2014-ben hozta létre egy kanadai sürgősségi orvos-szoftverfejlesztő páros, abból kiindulva, hogy a világon a beteg adatok szinte sehol sincsenek pool-osítva, a kutatók rendelkezésére bocsájtva teljes mértékben. Ez az alkalmazás ugyan nem hidalja át ezt a problémát, de az orvosi adatokból a tanulás szempontjából hasznos információkat elérhetővé teszi, mégpedig azáltal, hogy pont mint az Instagramon, orvosi eseteket osztanak meg a felhasználók.

Hú, és ez biztonságos? Nem hiszem, hogy szeretném magamat, mint esetet viszontlátni...
A program teljes anonimitást biztosít, bármilyen adatot, ami lehetővé tenné az esetben szereplő páciens beazonosítását, a belső biztonsági kontroll kiszűr. Természetesen ez nem írja felül a felhasználó országában és intézményében érvényes törvényi előírásokat.

Milyen funkciókat használhat az, aki letölti a Figure1-t?
Az egész alkalmazást kettő részre lehet bontani, egy esetmegosztás-felületre és egy pagingre. Ez annyit jelent, hogy ha van egy szakorvosunk, akinek kérdése van a saját esetével kapcsolatban, pagingre teszi az esetét, akkor a többi regisztrált, ezen a területen dolgozó szakorvos kap egy értesítést, és közösen segíthetnek. Arra a program is felhívja a figyelmet, hogy ez a segítség nem diagnózis-ekvivalens, például egy röntgenkép a telefonon nem olyan, mintha magunk előtt látnánk a monitoron, de iránymutatásnak mindenképp jó. A másik, hogy szimplán megosztod az eseted, és kommentben mehet alatta a diskurzus. Az alkalmazáson belül, pont mint az Instagramon, hashtagek alapján lehet keresni, illetve szét van bontva anatómiai régiók szerint, illetve szakterületek szerint is. Így lehet mondjuk trachea anatómiát keresni, de ha aneszteziológiai esetek érdekelnek, akkor az aneszt fülhöz mész.

Vannak-e úgymond trendingek? Mi örvend a legnagyobb népszerűségnek?
Nos, bizonyos szempontból az egészségügyi közönség is olyan, mint más közönségek - minél mutatósabb, annál jobb. Népszerűek a látványos patológiai esetek vagy a rendkívül ritka fertőzések, illetve az olyan esetek, amikre nagyon régóta nem érkezett megoldás.

Sikersztorik dolgában hogy állunk? Ugye említetted, hogy a segítő szándékú kommentek nem diagnosztikus értékűek, de az iránymutatás eredményessége milyen?
Persze, rengeteg sikerélmény van, erre talán a legjobb példa a bőrgyógyászat, ott kiemelten fontos az inspekció.

Arról vannak statisztikák, hogy Magyarországon mennyien használják a Figure1-t?
Pontosabb adatokat, ha minden jól megy, a szemeszter végén fogunk majd tudni, én így 1500-2000 közé teszem a userek számát. Itthon én vagyok az első diáknagykövet, a saját letöltéseim és egyéb visszajelzések alapján saccolom ezt a számot. Magyarországon személyesen nem ismerek olyan szakorvost, aki használná a Figure1-t, de a nagyköveti munkám során több olyan külföldi orvossal ismerkedtem meg, aki gyakorló klinikusként szinte napi szinten használja. Fontos megjegyezni, hogy ők is elsősorban oktató céllal teszik, nem erre alapozzák a praxisukat. A Figure1 egy tanulást, megértést és megismerést segítő alkalmazás, semmiképp sem az orvosi munka megkönnyítésére irányul.

Hogy képzeljük el? Letöltjük az alkalmazást, és akár mi is posztolhatunk eseteket, például az aznapi belgyógyászat gyakorlaton látottakat?
Elméletileg igen, de erről minden esetben ki kell kérni a kezelőorvos, valamint a beteg engedélyét. Nagyon fontos, hogy szem előtt tartsuk a betegjogokat és az egyéb, program által is meghatározott előírásokat. Emellett van egy olyan lehetőség, hogy az ember igazolhatja a saját fiókját. Például ez egyetemi hallgatók esetében úgy néz ki, hogy másolatot kell küldeni a diákigazolványról, amit követően a profilod mellé kerül egy kis jel, hogy te igazolt fiók vagy. Ezáltal általában komolyabban veszik az ember véleményét.

És a piszkos anyagiak?
FB:  A Figure1 alkalmazás mindenki számára teljesen ingyenesen igénybe vehető, reklámmentes, de ehhez az is kell, hogy legyen egy aktív bázis, aki pörög, posztol, kommentel.

Téged mi motivált arra, hogy nagykövetnek jelentkezz, és mivel jár a munkaköröd?
Én azért csatlakoztam ehhez a student ambassador programhoz, mert már korábban is használtam az alkalmazást, mint mezei felhasználó, főleg patológiai tanulmányaim során volt nagy segítségemre egy adott elváltozás morfológiai megjelenítésével. Mivel sokat kommenteltem, megkeresett a Figure1 student ambassador kordinátora, és meggyőzött róla, adjam be a jelentkezésemet.

A kiválasztási procedúra magába foglalta a tanulmányi eredményeket és egyéb kompetenciák figyelembevételét, aztán kiválasztásra kerültem. Nekem ebből a nagykövetkedésből mindössze egy referencia levél, egy Figure1-os póló és egy Starbucks utalvány a profitom(nevet). Eléggé a szívemen viselem az egészségügyi képzés sorsát, és számomra a Figure1 egy olyan kezdeményezés, ami mellett teljes mellszélességgel ki tudok állni.


Készítette: Lakosa Alina
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 6. számában.

Négy sötét dolog van az univerzumban: a sötét energia, a sötét anyag, a fekete lyukak és a gondolataid vizsga előtt. Azért írtam, hogy „dolog”, mert senki sem tudja igazán mik ezek.

A fekete lyuk a tér-idő olyan tartománya (nem szilárd égitest), ahova belehullhat az anyag és a sugárzás (pl. fény), és nem jut ki belőle. Halvány lila gőzünk sincs, mi folyik benne, de eddig úgy tűnik, hogy a közepe egy végtelen sűrű, végtelenül erős gravitációs mező, melynek határát eseményhorizontnak nevezzük. Fekete lyuk elméletileg minden anyagtömegből keletkezhet, ha az a Schwarzschild-rádiuszánál kisebbre nyomódik össze – ilyenkor haladja meg a szökési sebesség a fény sebességét (tök egyértelmű). Méretük alapján 3 csoportba oszthatók naptömegük szerint: kicsi, közepes (erre találtak mostanában bizonyítékot, eddig csak legenda volt, mint az unikornis vagy az ötös görgetett átlag) és szupermasszív. Fekete lyuk tudtunk szerint kétféleképpen keletkezhet: nagy tömegű csillagok magjának összeomlásakor közvetlenül a szupernóva robbanás előtt (senki ne essen pánikba: kedves Napunk még évmilliárdokig ragyogni fog és fehér törpe lesz, a szupernovákhoz nagy tömeg viszonylag gyors összeesése kell, a Nap túl „könnyű” ehhez), valamint a galaxismagokból – pontosan nem tudjuk, mi volt a galaxismagok fekete lyuk állapota előtt, lehet mindig is fekete lyukak voltak középen.



Létezésük bizonyított, bár vitatott – képzeld el őket úgy, mint a világegyetem lefolyóját – többnyire egy helyben van és a belefolyó anyag itt egy akkréciós korongot képez (magyarul örvény, gondolom), ez csillagászatilag egy megfigyelhető sugárzás, amit a gyorsan forgó anyag izzása ad le. Hogy honnan szerez fényt? A környező csillagokról, ködökből, szóval nem kering és tömi magát, hanem kartávolságban csipeget. Nem fognak felzabálni mindent. Főként nem minket, mivel nincsenek a közelünkben és igen stabil a Naprendszerünk, nem lebegünk össze-vissza (ez a körülírása annak, hogy nem vagyunk finomak). Próbáltam egyszerűen leírni, de leolvad az agyam, ha belegondolok, hogy a tér-idő kontinuum egy darabját is magával rántja. Híres kutatójuk Stephen Hawking, aki leírta, hogy a világegyetem tágulása miatt a fekete lyukak előbb-utóbb már nem fognak tudni mit elszívni, működésük lelassul majd és megszűnnek létezni, tulajdonképpen halálra éheznek. Szomorú sors ez egy lyuknak, ami nem is lyuk, hanem egy hajlott tér-idő örvény, ami lehet, hogy egy másik dimenzióba vezet (szintén Hawking-féle elmélet).

Jöjjön a sötét anyag, avagy a matematika ragtapasza – ez a valami nem látszik, nagy tömegű, és arra jó, hogy a számolt és megfigyelt sebességek közötti eltérést kimagyarázza. Vera Robin tapasztalta, hogy az Androméda-galaxis szélén lévő csillagok is olyan gyorsan mozognak, mint a galaxis közepén lévők, aminek nem kellene megtörténnie, azaz le kellett volna maradniuk, ezzel elmosódna, felszakadozna egy galaxis. Mivel a Tejút is galaxis és annyira nem vagyunk a közepén (lásd, ott a fekete lyuk), előbb-utóbb mi is leszakadnánk és akkor végünk lenne – bizonyos elméletek szerint galaxisunk más galaxisokkal együtt csoportosul, ezek más galaxishalmazok körül keringenek, amik valami félelmetes körül rendeződnek el. Ha mi kiszakadnánk, lassan, de biztosan elcsapna minket egy másik galaxishalmaz. Vagy egy fekete lyuk. Egy üstökös. Egy rossz helyen lévő kavics is halálos ítélet lenne, mert nincs az a nagy gravitációs vonzás és forgás, amit egy galaxis tud nyújtani, és amivel elszippantja a veszélyeket előlünk. Tehát igen, egy szupermasszív fekete lyuknak is haszna van a mi szempontunkból, ám nem ez tart egyben minket. A sötét anyag egyfajta töltőanyaga az űrnek, annak 23%-át adja, ráadásul ismeretlen elemi részecskéből áll (talán neutralínó).

Kitartás, már majdnem végén vagyunk az anyagnak, és akkor lesz mivel villogni a kocsmában:

Sötét energia. Energia, nem erő; mennyivel menőbb lenne – ez egy antigravitációs hatás az univerzumban. Ugye a fentebb említettek mind vonzást gyakorolnak, de valaminek taszítania is kell, jöjjön tehát a szandál zoknival, ami a világegyetemünk 74%-át adja (a számítások szerint). Ez egy negatív nyomás, mely nagy távolságokon a gravitációs vonzást semlegesíti. A világegyetem gyorsuló tágulása bizonyított, és valamivel magyarázni kell. Mivel a megfigyelhető részek (melyek a fekete lyukakkal együtt is csak 4%-ot tesznek ki) gravitációs vonzást fejtenek ki környezetükre, ezért a csillagok alatt aludni halálos forróságot jelentene, egy nagyon-nagyon forró ölelést. Szóval örüljünk, hogy az univerzum ismeri saját rejtélyét, még ha mi nem is.

Azt hittétek a NASA-féle bejelentésekről fogok írni, mi? Hát nem.

Egy kis szószedet

Szingularitás: végtelen sűrűség és gravitáció fizikai állapota, tekinthetjük a fekete lyuk közepének is.
Fénysebesség: az elektromágneses hullámok terjedési sebessége, 299 792 458 m/s.
Schwarzschild-rádiusz: ne már, ez matek! Rs= 2GM/c^2 - te tudod mit kezdesz ezzel az információval.
Neutralínó: a foton szuperpartnere, ez a legkönnyebb szuperrészecske. Stabil és semleges, tulajdonságaiban hasonlít a sötét anyagra, ezért gondoljuk, hogy a kettő egy és ugyanaz.


Szöveg: Zajkás Petra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 6. számában.
Reggel nyolc negyvenkor, még senki sincsen igazán topon a csoportból, de azért lelkesen ücsörgünk a pszichiátria gyakorlaton. A „lelkesen-t” enyhén ironikus felhanggal kell érteni. Előző félévben elég sok maradandó élménnyel gazdagodtam a pszichiátrián. Sok nehezen feldolgozható esetet láttam, depressziósokat, öngyilkosokat, skizofréneket, fiatalokat, édesapákat, értelmiségieket, nehéz sorsúakat. Mindig is érdekelt az emberi psziché, sőt korábban kacérkodtam a gondolattal, hogy pszichiáter leszek. Az említett gyakorlatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy most már határozottan azt gondolom, nem leszek pszichiáter.



A mai gyakorlaton is jött a sokszor ismételt kérdés, hogy ki milyen orvos szeretne lenni. Én bevallottam, hogy bár érdekel a pszichiátria, soha nem választanám a szakterületemnek. Kudarcnak és kilátástalannak láttam az előző félévben látott pszichiátriai betegek helyzetét. Úgy éreztem, hogy ezeknek a betegeknek a gyógyszeres kezelés csak tűzoltás, nem segít valójában megoldani
a problémájukat. Aki többször megpróbálja megölni magát, annak valószínűleg előbb-utóbb sikerülni fog. Ezt is nagyon elkeserítő volt hallani.

Mikor ezt elmondtam, azt hittem a gyakorlatvezető majd azt mondja, hogy „azért ez így nem igaz” vagy „túlzás”. Ezzel szemben azt mondta, hogy a pszichiáter rezidensek is gyakran találják magukat szemben az általam megfogalmazott nehézségekkel.

Ugyanakkor azt is mondta, hogy tényleg a legsúlyosabb esetekkel találkoztunk az elmúlt félévben, mert próbálnak érdekes betegeket mutatni a gyakorlatokon. Számomra viszont a leginkább elgondolkodtató mondata mégiscsak az volt, hogy a legtöbb pszichiátriai betegség krónikus betegség. Ugyanolyan, mint a cukorbetegség, hypertonia, vagy a COPD. De valahogy mégis, sokkal „szívesebben” vallanám be másoknak, hogy cukorbeteg vagyok, mint hogy skizofrén.

Most jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy „titokban” arról írok cikket, hogy mennyire fontos az elfogadása és nem megkülönböztetése a pszichiátriai betegeknek, bennem is nagyon kemény előítéletek vannak, mint azt az előző mondatom is bizonyítja.

A mai páciensünk, akit kikérdeztünk nagyon fiatal volt. Elég egykedvűen ült a székben, nem igazán lehetett érzéseket leolvasni az arcáról. Amikor kérdeztem tőle, mindig a szemembe nézett. A testbeszéde számomra nem sokat árult el a hangulatáról. Rövid válaszaiból keveset tudtunk meg róla, és nagyon sok mindenre azt mondta, nem emlékszik. Nem tudtam eldönteni, hogy ez valóban igaz, vagy csak nem szeretne beszélni róla. Nagyjából annyit tudtunk meg, hogy néhány hónappal ezelőtt volt egy komoly pszichózisa, ezzel került vidékről Pestre kórházba, és azóta is bent fekszik. Kiderült az is, - bár erre azt hiszem nem emlékezett -, hogy nyolc évvel ezelőtt volt egy hasonló pszichózisa, amivel kórházba került. Akkor antipszichotikumot írtak fel neki, ezeket azóta is szedi.

Mikor elment a beteg, tanácstalanul néztünk egymásra, hogy vajon mi baja lehet? Aztán megbeszéltük a státuszt, de még mindig nem voltunk közelebb a megoldáshoz. Hasonló helyzetben voltak a kezelőorvosai is nyolc évvel ezelőtt, ugyanis nem tudták megállapítani a pontos diagnózist. Néhány hónapja, mikor újra pszichózisa lett a betegnek, sikerült kideríteni, hogy mi okozza. Az autoimmun encephalitis egy ritka betegség, aminek röviden az a lényege, hogy antitestek termelődnek az agyban lévő NMDA receptorok ellen, és ez okozhat pszichózist, vagy nagyon súlyos neurológiai, encephalitishez hasonló tüneteket. A kórkép olyan súlyos lehet, hogy a betegek kezelés nélkül akár bele is halhatnak. Az általunk vizsgált betegnek szerencséje volt, ugyanis nyolc évig hatékony terápia nélkül sem újult ki a betegsége, egészen mostanáig.

Nem a ritka betegség miatt írtam le ezt a történetet, bár az is nagyon érdekes, hogy van egy autoimmun betegség, ami nagyon súlyos pszichózist okozhat. És ezt a pszichózist nem antipszichotikummal, hanem immunszuppresszív gyógyszerekkel kell kezelni. (igen, a szteroid az egyik szer, ami viszont mellékhatásként pszichózist okozhat…)

Ezt a betegséget nyolc éve ismeri az orvostudomány, korábban ezeket a betegeket félrediagnosztizálták, vagy ha nagyon súlyos tüneteik voltak, akkor belehaltak. Nagyon sok pszichiátriai betegség, többek között a skizofrénia pontos okai és molekuláris háttere még nem ismert. Más pszichiátriai betegségeknél is felmerül, hogy eddig még nem azonosított antitestek szerepet játszanak kialakulásukban.

Jó lenne, ha más pszichiátriai betegségeknek is kiderülne az eredete, és hatékonyabb gyógyszerekkel nem csak a tüneteket lehetne kezelni vagy enyhíteni, hanem a betegek életminőségét és társadalomba való integrációját is lehetne javítani. De akkor mit is jelent a stigma? És miért érinti ez a pszichiátriai betegeket? Az egyik válaszom, amiből a saját előítéleteim is erednek, az pont a társadalmi integrációval kapcsolatos. A pszichiátriai betegeknek sokszor nehéz beilleszkedniük és a társadalmi normák szerint élniük. Emiatt senkit nem szabadna bántani, az emberek mégis sokszor zsigerből ezt teszik, néhányan hangosan, egyesek magukban motyogva, mások pedig hazudva saját maguknak, hogy ők bizony elfogadóak.

Az úgynevezett „egészséges személyiség” viszont arra szocializálódott és úgy rendezkedett be gyerekkorától fogva, hogy azokat, akik nem tudnak megfelelni valamilyen módon, vagy beilleszkedni a közösségbe vagy társadalomba, kirekessze. Azoknak, akik nem olyan ügyesek vagy tanulási nehézségeik vannak, a tanár néni javasolja, hogy járjanak speciális osztályba vagy kisegítő iskolába. Azt, aki másképp néz ki, mint a többiek vagy másként viselkedik, mert más közegből jött, gyakran csúfolják emiatt már gyerekkorában. Ha valaki magán visel egy bélyeget, amivel mások szemében gyengébbnek, sérülékenyebbnek vagy kevésbé életrevalónak tűnik, az emberek tudatosan vagy tudat alatt is másként állnak hozzá.

Sokan belül érzik ugyanezt, kicsinek, kevésnek, gyengének gondolják magukat. Kívül persze szépek, okosak, kedvesek, népszerűek, de belül ugyanolyanok, mint ezek a kirekesztett stigmatizált emberek. A stigma nem létezik addig, amíg nem teremtjük meg, és csak addig tart, amíg megengedjük, hogy létezzen. Bennünk születik és hal meg.

Szöveg: Szabó Diána Lili
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 6. számában.
Ígérem, nem lesz több, az előbbihez hasonló minőségű, azaz fantasztikus szóvicc, viszont annál több indok, miért kell, hogy te is kipróbáld magad külföldön! 

Erre persze számos lehetőség adódik az egyetemen, jó párat magam is kipróbáltam. Voltam már saját szervezésben, a BOE által, egyetemi pályázaton Lion’s programmal, de ez most valami egészen más... Hogy miért? Alapjában véve az egyetemi tanulmányutak pár hónapra szólnak, többnyire szakmai gyakorlatok, ez viszont tényleg mélyvíz: teljesítsd az ötödéves tárgyaidat német nyelven Münchenben. Pipa. De nem csak ezt pipálhattam ki a bakancslistán, hanem számos élményt, amelyre most nem egy vagy két hónapom volt, hanem fél évem, a hosszabbítóknak pedig kétszer ennyi. Amikor két hónap után megkérdezték, hogy „Na, milyen kint?”, magam is meglepődtem, hogy mennyire egyértelmű volt a válaszom: „Az egyetemi éveim legszebb időszaka.” Már az első félévben megéreztük, hogy mennyivel szabadabb az élet egyetemistaként, jó érzés önálló döntéseket hozni, a magunk urai lenni, és itt kint valahogy még inkább ezt tapasztalom. Azért lepődtem meg, mennyire határozott érzésem volt ezzel kapcsolatban, mert emögött – aki volt már Erasmuson, biztosan tudja – mennyi szerveznivaló, papírmunka, idegeskedés, hogy minden klappoljon, és hasonló kellemetlenségek állnak, de higgyétek el: MEGÉRI. Nem csak a buli vagy a nyelvtanulás miatt. Persze nem hátrány az életérzés, hogy csupa idegen ember vesz körül, mégis a második mondat után úgy beszélgetünk valami halandzsa keveréknyelven, mintha ezer éve ismernénk egymást. Vagy hogy egy félév után már fel se tűnik, hogy németül olvasom a pszichiátriát. Mégis a legtöbbet szakmailag az adja, hogy itt valahogy tényleg gyakorlatiasabb az oktatás. Ez a kifejezés már-már értelmét veszti, annyira elcsépeltté vált otthon. Rájöttem, csak dobálóztam azzal, hogy „legyen más klinikum”. Csak dobálóztam vele, mert akkor még nem is tapasztaltam meg, milyen, amikor tényleg más, és amikor minden előadáson ott vagyok, mert az annyira építő és érdekes.



Ezek közül csak néhányat említek: A kedvenc óráim a Tutoriumok, amelyek gyakorlatilag Esettanulmányok, más néven Esetismertetés gyakorlatok. Itthon nem szentelünk eseteknek önálló gyakorlatot, pedig külföldön ezeken keresztül értettem meg igazán a tananyagot. A Tutoriumok gyakorlatvezetője minden esetben olyan orvos, akinek valamilyen oktatói képesítése is van, és nem megyünk ám osztályra feleslegesen. Ha ez egy elméleti gyakorlat, akkor felesleges a folyosón a korlátot támasztani, vagy egy rejtett sarkot keresni két kórterem között. Egyszerűbb, ha ezt egy szemináriumi teremben tesszük, és higgyétek el, még így is életszerű volt a gyakorlat. Hogy miért? Mert orvost kellett játszani. Nem tölcséren öntötték a fejünkbe az elméletet, hanem kaptunk egy esetet, gondolkodtunk, aztán vizsgálatokat kértünk, amelyek eredményeit értékelve a diagnosztikus terv felállítása után beszélgettünk a kezelésről. A gyakorlatvezető eközben minimálisan szólt közbe, egy 8-10 fős csoportban inkább mindenki bedobta az ötleteit, úgy próbáltunk eljutni a megoldásokig. Persze a vizsgákon kiderült, hogy elég alapos tudással rendelkezünk mi, csak nem feltétlenül a fontos tényekre, az algoritmusokra helyeztük eddig a hangsúlyt. Így egyszerűen csak elvesztünk a részletekben, és a tömérdek információ közül igencsak zsenialitásra vall, ha valaki mondjuk 2-3 év múlva is ki tudja válogatni a használhatót, azt amire valóban nap mint nap szüksége lesz. 

Itt a vizsgák is hasonló módon épülnek fel. Nem egy tételt kell ledarálni, hanem ott is csupa esetismertetés. Bejön egy beteg, fáj a háta, zsibbad a keze. Milyen vizsgálatot kérsz? A pszichiátria előadásokon pedig minden témához kapcsolódóan, például depresszió, skizofrénia, bemutatott a professzor egy vagy két pácienst, és valahogy könnyebben jegyeztem meg a betegség jellemzőit, mintha csak a diák szövegét olvastam volna. Persze, németül van, persze, nagy kihívás a német diákokkal együtt végezni az egyetemet minden belső információ, GT csoport, négyéves rutin meg kiskapuk nélkül, de azért nagyon sokat adott ez a néhány hónap. És még nem is beszéltem a kirándulásokról, az Alpokról, arról, hogy lassan a világ minden tájáról lesznek barátaim, és hogy ha ledobnak egy ismeretlen vidékre, nem ijedek meg ezek után, hogy nem találom majd fel magam. 

Mert ezt adja az Erasmus: önállóságot, nyitottságot, felelősségtudatot és olyan élettapasztalatot, amit biztosan nem szerezhetsz meg más úton. 



A praktikus tippeket sem tartom meg magamnak. Ezek közül néhány fontosabb: Én is az Erasmus koordinátoromtól hallottam egy új lehetőségről, a Campus Mundiról, ami egy emelt összegű Erasmus ösztöndíjat jelent. Körülbelül egy éve él ez a pályázat a Campus Hungary utódjaként, és gyakorlatilag ha már elnyertél egy Erasmust, akkor túl sok plusz teendőd nincsen vele. Magasabb havi támogatást ad, és akár ez által hosszabbítani is tudsz majd egy évre. Én részképzésre pályáztam, de több típusú külföldi útra is adhat ösztöndíjat a Campus Mundi. Így ha pénzbeli hozzájárulást keresel szakmai gyakorlathoz, rövid tanulmányúthoz vagy Erasmushoz hasonló egyetemi részképzéshez, akkor melegen ajánlom ezt az ösztöndíjat, mert nagyon jó. Ha már a kezdetektől egy évre tervezel, érdemes a választható egyetemek listáján azok közül választani, amelyek 10 vagy 12 hónapos kint tartózkodást biztosítanak, és a legjobb, ha már az elején egy évre pályáztok, így félévkor a lakáskereséssel sem lehet gond. Nagyon sokat segíthet a felkészülésben, előre tervezésben, ha megkérdezitek azokat, akik korábban az adott városban voltak már Erasmuson, hogy melyik tárgyakat érdemes kint végezni, melyik blokknál mikor van és miből könnyű a vizsga. Hiszen mégis csak idegen nyelven kell teljesíteni, és gyakran máskor van a félévkezdés - és zárás is, így nem árt egy-két praktikus információt összegyűteni. A szórakozásról, ismerkedésről általában gondoskodnak a külföldi diákszervezetek, úgyhogy vidámságból nem lesz hiány, és főleg negyed-, ötödévben nem árt, ha egy utazás vagy környezetváltás kirángat a monotonitásból, és akár motivációt is adhat a következő évekre. Ezért ajánlom mindenkinek, aki teheti, hogy ne féljen Erasmusra menni, sőt tegye meg, mert több mint fantasztikus!


SZÖVEG: SOMOGYI VIVIEN
Amikor először megláttam A fegyvertelen katona bemutatóját, megfogadtam magamban, hogy ezt nem hagyom ki semmiképpen sem, meg kell néznem. Ugyanis a méltán híres (vagy inkább botrányairól hírhedt?) Mel Gibson nem arról ismert, hogy piacra dobna minden évben egy hollywoodi produkciót. Egy botcsinálta katonaorvos szerepében a jelenleg igen felkapott poszt-Peter Parker Andrew Garfield? Vince Vaughn végre elvállalt egy nem vígjáték szerepet? Nem is beszélve a szintén szerepet kapó Hugo Weavingről, alias Smith ügynökről a Mátrixból vagy Elrondról a Gyűrűk Urából, hogy csak a fontosabb szereplőket említsem.

Konklúzió: egyértelmű jegyvétel.

Gibson színészi alakításainak száma jóval gazdagabb, mint az általa készített filmek száma. Színészileg számomra soha nem volt annyira meggyőző, annál inkább, amikor rendez. Mindig képes olyan témakörökbe belenyúlni, melyek nem többször emésztettek, (amibe manapság sok rendező beleszalad). Számomra például az Apocalypto és a Passió mindenképpen emlékezetes pontjai a filmiparnak. Műveit jellemzi a hihetetlenül naturalisztikus megjelenítés, ugyanakkor a téma komolysága mellett nem mellőzi a humort sem, úgyhogy van idő mosolyognunk is a feszültebb jelenetek között. Szintén tetszetős, hogy a CGI-effekteket próbálja a lehető legminimálisabbra szorítani, inkább más módszereket használ a részletek realizálására. Szóval nem lesz spártai 300 érzésünk a moziban, az biztos.



De térjünk inkább a lényegre:

Főhősünk, Desmond Doss (Andrew Garfield) fiatalságát követhetjük nyomon egészen kisiskolás korától addig, amíg 75 katonatársa életét egyedül meg nem menti egy II. világháborús ütközetben. Desmond édesapja, Tom Doss (Hugo Weaving) nyugalmazott I. világháborús amcsi veterán, krónikus etilista, aki megélte már a poklok poklát, összes barátját elvesztette a csatákban, ennek terhét pedig a család összes tagjának viselnie kell.

Desmond egy jóérzésű, visszahúzódó srác, aki orvos akart lenni, ezt viszont családi helyzete nem tette számára lehetővé. Fiatalkori emlékei, élményei és a vallás hatására, és minden szülői visszatartás ellenére elhatározza a II. világháború idején, hogy csatlakozik a sereghez. A katonai kiképzés során Howell őrmester (Vince Vaughn) csapatának tagjaként hamar kiderül Desmond különös hozzáállása a háborúhoz: vallási és személyes megfontolásból nem hajlandó fegyverhez érni, mégis küzdeni akar a hazájáért. A csatákban felcserként akar szolgálni. Gyengébbek kedvéért (én is azt voltam), a felcser az úgynevezett „medic” a harctéren (gamerek előnyben). Tehát a felcser feladata a sebesültek szenvedéseinek, fájdalmainak csökkentése, és szükség esetén mihamarabb a katonaorvosok közelébe transzportálása a csatatérről. Rögös úton és a katonai közeg jelentős szociális stresszor hatásának ellenére Desmondnak mégis sikerül elérnie, hogy a kiképzést fegyver érintése nélkül elvégezhesse. Majd pedig kezdődik a végtelennek tűnő küzdelem Okinawa szigetén, Hacksaw Ridge-n a japánok ellen.


A történet persze nem ilyen egyszerű és nyilvánvaló.

A filmet szerelmi szál, illetve jelentős történelmi részletgazdagság  is övezi a hiperbrutál és naturalisztikus csatatéri jeleneteken, illetve a Desmond által kiosztott szubkután morfiumokon és plazmainfúziókon kívül. A világháborús csaták „hangulatát” tekintve a film tökéletes rendezés, szerintem azoknak is tetszeni fog, akik egyébként nem szeretik a háborús filmeket. Ha van rá lehetőség, mindenképpen a feliratos változatot érdemes megnézni, Garfield hangja egyedi és jól illik a betöltött szerepéhez.

Azért bizonyos dolgokon fennakadtam a moziszékben. Mivel amerikai rendezés, nem csodálkozom rajta, de mégis kicsit soknak éreztem a japán kegyetlenség prezentálását. Az a kevés CGI, ami benne volt, néha amatőrnek tűnt, a jó maszkolás és egyéb effektek mellett ez viszont eltörpült. A mostani filmek hosszúságának, tagoltságának pedig egyre komolyabb jelentősége van szerintem. Régen ugyanekkora sztorikat másfél órában, maximum 100 percben volt szokás elhelyezni, holott ma már szégyen, ha egy hollywoodi nagyprodukció nincs legalább 150 perces. Ez esetben a film közepét hosszúnak éreztem, a végét pedig nagyon gyorsan pörgőnek, ez kicsit elvett az élményből.

Összességében azonban azt mondom, mindenképpen megéri megnézni. Ami külön zamatot ad a produkciónak, az, hogy igaz történet alapján készült. Ezt a készítők sem hagyták szó (és kép) nélkül, igyekeztek külön dokumentumrészletekkel tisztelegni a film végén, ami kiválóan lezárja a történetet. Desmond Doss 75 sorstársa életét mentette meg fegyver nélkül a csatatéren, golyózápor és gránátrobbanások közepette. Egyike azon kevés embereknek, akiket az Amerikai Egyesült Államok Becsület Érdeméremével tüntettek ki.

Szöveg: Wittmann Dávid
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 5. számában.

Copyright 2016 SZINAPSZIS | Designed by Veethemes.com